Ébredés

(a képet Kukacnak köszönhetjük :D mégegyszer köszönöm Kukac)

( Edward szemszöge)
Lucas lassan odasétált Renesméehez és megérintette a homlokát…
Lucas behunyt a szemét, amint a lányom homlokához ért.
Mi lesz ha nem működik?
Mi lesz ha nem gyógyulnak meg?
Mi lesz velük?
Ezek a kérdések nem hagytak nyugodni, míg Lucas ki nem
nyitotta a szemeit és el nem vette a kezét Renesmée
homlokáról.
- Mi történt…? – kezdtem volna faggatni, de egy hang
megakadályozott benne.
- Anya, apa – nézett rám Renesmée .
- Szia tündérem – köszöntem neki mosolyogva.
- Apa, miért van mindenki a szobában? – kérdezte álmos
hangon.
- Mert betegek voltatok és aggódtunk – felelte Alice.
- Hogy érted azt, hogy betegek? Én és még ki? – kérdezte
lányom összezavarodva.
- Kicsim, te és a mami megbetegedtetek – mondtam és megsimo-
gattam Bella arcát. Ő még mindig nem ébredt fel.
Renesmée most vette észre Bellát, aki mellette feküdt.
- Mami – szólította meg őt, de szerelmem nem válaszolt neki sem.
- Mami – sírta Renesmée.
Kislányom arcán csíkokat húztak a könnyek. Szegénykém annyira
szereti Bellát.
- Miattam beteg a mami, igaz? – hangzott az akadozott kérdés.
- Nem, nem miattad beteg a mami – mondtam határozottan, mert
nem akartam, hogy önmagát hibáztassa.
- Mami ébredj fel, kérlek – könyörgött neki.
Most mégis mit tehetnék? Jobban kéne lennie. Fel kellett volna
ébrednie, ahogy Renesméenek is. Miért mindig ő? Miért ő vonzza
a bajt? Miért kell mindig elszakadnia tőlem és most már tőlünk?
Miért? Annyi miért? Miért kell azt látnom, hogy a lányunk sír?
Miért kell neki is szomorúnak lennie? Miért nem lehet Bella a
családjával?

( Renesmée szemszöge)
Azt hiszem aludtam, igen mivel fekszem biztosan aludtam. Már
szinte teljesen magamnál vagyok és épp apa hangját hallom:
- Mi történt…? – kérdezte, de nem hagytam, hogy befejezze
a mondatot.
- Anya, apa – és ahogy oldalra fordítottam a fejem megláttam
apát az ágy mellett.
- Szia tündérem – köszönt mosolyogva.
Ahogy körbenéztem a szobában láttam, hogy az egész család
itt van, sőt még egy idegen is.
- Apa, miért van mindenki a szobában? – kérdeztem és sikerült
elnyomnom egy ásítást.
- Mert betegek voltatok és aggódtunk – mondta Alice néni.
- Hogy érted azt, hogy betegek? Én és még ki? – nem értettem
ezt az egészet. Igen én beteg voltam emlékszem, amikor megszédültem
a lépcsőn, de rajtam kívül ki lehet még beteg? Itt mindenki vámpír,
csak én lehetek beteg.
- Kicsim, te és a mami megbetegedtetek – mondta apa és megsimogatta
anya arcát.
Észre sem vettem eddig, hogy anya itt fekszik mellettem.
- Mami – szóltam neki, de ő nem válaszolt.
- Mami – éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon.
Anya itt fekszik mellettem és alszik, de egy vámpír nem alszik.
És apa, ő is olyan szomorú. Biztos, hogy baj van, valami nagy baj.
- Miattam beteg a mami, igaz? – kérdeztem nagy nehezen, mivel
a sírástól alig kaptam levegőt.
- Nem, nem miattad beteg a mami – mondta apa és tudtam, hogy
tényleg így gondolja.
- Mami ébredj fel, kérlek – könyörögtem neki és sírva borultam rá.
Szorosan öleltem, hátha ezzel sikerül őt meggyógyítanom….

( Bella szemszöge)
Fekszem és sötét van. Hol vagyok? Hol van Edward és Renesmée ?
Mi van velem?
Hallok valamit. Nem szeretem ezt a hangot, mert ez a hang azt jelenti,
hogy a kislányom sír.
- Mami, ébredj fel, kérlek – sírta és éreztem, hogy szorosan megölel
és valaki az arcomat simogatta.
- Szerelmem, kérlek gyere vissza hozzánk – suttogta Edward a fülembe.
- Kérlek, mami – zokogta Renesmée.
Már éreztem a testem, ezért átkaroltam őt és azt suttogtam:
- Ne sírj kicsim, nem lesz semmi baj.
- Bella, szerelmem ki tudod nyitni a szemed? – kérdezte Edward.
Kinyitottam a szemem és egy aggodalomtól csillogó szempárral
találtam szembe magam.
- Ne aggódj most már minden rendben – simítottam végig az arcán.
- Jaj Bella, én annyira szeretlek – suttogta Edward.
- Én is, mami. Én is szeretlek – szipogta Renesmée.
- Én is szeretlek titeket. Az életemnél is jobban – mondtam, mire
mind a ketten szorosan megöleltek.