Több mint remény: gyógymód – 1.rész

(Edward szemszöge)
Nemsokára hazaérünk. Végre láthatom őket igaz, hogy csak öt
napig voltunk távol, nekem éveknek tűnik. Mindig hiányoznak,
akkor is ha percekig és akkor is ha napokig nem láthatom őket.
Előttük csak léteztem, de nem volt miért élnem. Most már van
miért élnem, itt vannak ők, Renesmée és Bella miatt élnem kell,
hogy megvédjem őket, hogy szeressem őket. Elértük az erdő
szélét, tehát perceken belül újra láthatom őket. Az a jóérzés,
amit a viszontlátásuk keltett bennem, felváltotta az aggodalom,
amikor megéreztem egy idegen vámpír szagát. Gyorsabban
futottam, mint eddig, amivel Carlislet és Emmettet magam
mögött hagytam. Már láttam a házat és mit sem törődve az
ajtóval, beugrottam az ablakon a szobámba. Esmé és Alice
volt a szobában Belláékkal, amitől kicsit megnyugodtam,
mert láttam, hogy nem esett bajuk.
- Nincs változás – szólt Alice miközben én megpusziltam
a számomra legfontosabbakat.
- Látom – feleltem elkeseredetten.
Pár másodperc hallgatás után megkérdeztem:
- Hol az idegen?
- A nappaliban. Rose és Jasper szemmel tartja.
- Mióta van itt?
- Tegnap délután jött – felelte Alice és levetítette nekem a
délután.
Épp Belláékra vigyázott, amikor látomás pergett le a szeme
előtt. Látta, hogy egy idegen vámpír hozzánk tart és perceken
belül ideér. Gyorsan szólt mindenkinek, hogy készüljenek
föl. Amikor az idegen megérkezett Jasper lefogta és azóta
a nappaliban tartja szemmel, Rose pedig velük maradt a
biztonság kedvéért.
- Lemegyek – mondtam és már ki is mentem a szobából.
A lépcső közepénél jártam, amikor megérkezett apám és
Emmett, aki azonnal szerelme mellé állt.
Carlisle egy gyors helyzetfelmérés után megszólalt:
- Üdvözlöm. A nevem Carlisle Cullen. Ők a gyerekeim –
üdvözölte udvariasan az idegent.
- Üdvözlöm. Én Lucas vagyok – köszönt ő is.
- Honnan jöttél? – kérdezetem.
- Eddig a Volturival éltem, de ott hagytam őket – felelte.
- És csak úgy elengedtek? – kérdezte Rose szkeptikusan.
- Nem én kellettem nekik, hanem a bátyám, ezért nem
marasztaltak – válaszolta Lucas.
- És miért jöttél hozzánk? – kérdezte most apám.
- Mert szeretnék veletek maradni. Nem akarom az
embereket bántani, úgy akarok élni, mint ti.
- És azt hiszed, hogy most csak úgy idefogadunk? –Rose
kezdett dühös lenni.
- Nem – válaszolta Lucas – Abban bíztam, hogyha meggyógyítom
az ő – és itt rám mutatott – lányát, akkor fontolóra veszitek – mondta
bátortalanul.
- Hogy mi? Meg tudod gyógyítani? – kérdeztem és már mellette is
termettem.
- Igen megtudom gyógyítani – nézett a szemembe.
- Hogyan? – kérdezte apám.
- Csak meg kell érintenem – válaszolta.
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Onnan, hogy ezt a bátyám tette.

Egy jó hír, egy rossz hír és egy baba

(Edward szemszöge)

- Várjatok! Talán…elmehetnétek Marissához.
Mire befejezte a mondatot mi már ugyanazon a helyen álltunk,
mint az előbb.
- Ki az a Marissa? – kérdeztem egyből.
- Marissa egy félvér, akivel nemrég találkoztunk – felelte Aro.
- Hol él ez a Marissa? – kérdezte Emmett.
- Pucalipában, Dél-Amerikában – hangzott a felelet.
- Miért mondjátok, hogy elmehetnénk hozzá? Mit tudhat
ő? – érdeklődött Carlisle.
- Azért küldünk hozzá, mert ő mégis csak egy félvér és többet
tudhat, mint mi.
- Hol találjuk meg? – kérdeztem.
- Úgy, mint ti, ő és a társa a város melletti őserdőben él. A ti
életszemléletetek szerint élnek, ezt úgy értem, hogy ’vegetáriá-
nusok’ – mesélte Aro.
- Köszönjük Aro – köszönte meg apám a segítséget.
- Sok sikert és jobbulást a drága feleségednek és a lányotoknak –
búcsúzott el tőlünk Aro.
- Viszlát Aro – köszöntünk mi is, míg Caiusnak és Marcusnak
csak biccentettünk, majd már mentünk is ki a városból.
Volt remény, nem sok, de volt. Amint kiléptünk a városból, apám
már hívta is a repteret. Nem volt kérdés megyünk e, mivel Carlisle
és Emmett gondolataiban is ott volt a remény, épp úgy, ahogy az
enyémben is.

Amint leszállt a gépünk Buenos Airesben mi azonnal elindultunk
Pucalipába. Ez a város Peruban található. Nekünk az út odáig csak
két óra, ha pedig odaértünk akkor az illatuk alapján megkeressük
őket. Nem valószínű, hogy sok vámpír él erre. Azt nem tudjuk
vannak e képességeik, de minden kiderül perceken belül, mert
elértük a várost. Pár perc bolyongás után az erdőben meg is éreztük
az illatukat, amit követve eljutottunk egy kis két emeletes faházhoz.
Apám épp kopogni akart, amikor kinyílt az ajtó és egy magas rövid
fekete hajú férfi állt előttünk. Arany szemei és a ruházata arra enged
következtetni, hogy civilizált, nem úgy, mint a nomádok többsége.
- Üdvözöllek titeket. A nevem Alejandro – köszöntött minket
spanyolul.
- Üdvözlünk Alejandro. Az én nevem Carlisle Cullen, és ők a fiaim
Edward és Emmtt – váltott apám is spanyolra.
- Minek köszönhető a látogatásotok? – kérdezte kíváncsian, bár a
hangjában volt némi aggodalom is.
- Mi egy bizonyos Marissát és a társát keressük – válaszoltam most én.
- Én vagyok Marissa társa. Miért kerestek minket?
- Alejandro, kérlek engedd be a vendégeket – hallatszott a házból egy
női hang.
Alejandro egy kis hezitálás után kitárta az ajtót előttünk. A ház szép volt,
ízléses, de egyszerűen berendezett. A barna és a krém szín dominált.
Bent a kanapén egy dél-amerikai lány ült, vállig érő barna haja, sötét
szemei és nap barnította bőre volt. Kedvesen mosolygott miközben
kezével a gömbölyű hasát simogatta. Megálltam egy pillanatra, ahogy
elképzeltem, hogy az én drága Renesméemnek is lehet majd egyszer
kisbabája.
- Fiam, minden rendben? – kérdezte apám mögülem.
Széles mosollyal az arcomon álltam el apám és Emmett útjából, hogy
ők is láthassák, amit én.
- Terhes? – döbbent le Emmett.
- Igen, Alejandronak és nekem kisbabánk lesz – válaszolt Emmett
kérdésére Marissa, akinek a boldogságtól csillogott a szeme.
- Gratulálunk Marissa és neked is Alejandro – Carlisle reagált közülünk
a legjobban.
Én vigyorogtam, mint a tejbe tök, míg Emmett ledöbbent.
Marissa nem értette a reakciónkat, ezért elkezdtem elmagyarázni:
- Azért lepődtünk meg ás örülünk ennyire, mert nekem van egy lányom,
Renesmée. Ő is félvér, mint te. Eddig nem tudtuk, hogy neki lehet e majd
gyereke, de most hogy láttunk téged, tudjuk a választ – magyaráztam.
- Értem. Megkérdezhetem, hogy miért kerestek minket? – ez a nő nagyon
kedves, de láttam, hogy a félvérségéről nem szívesen beszélne.
- A Volturi mondta, hogy találkozott veletek és esetleg ti tudtok nekünk
segíteni – tájékoztatta őket Emmett.
- Mi még soha nem találkoztunk a Volturival – mondta Alejandro míg
Marissa mellé sétált és intett, hogy foglaljunk helyet, amit mi meg is tettünk.
- Akkor miért mondták azt? – töprengett Emmett hangosan.
- Nem tudom – válaszolta apám.
- Mi miben tudnánk segíteni? – kérdezte Marissa.
- A lányom megbetegedett és már több, mint egy hete nincs magánál.
A feleségem pedig, annyira kötődik hozzá, hogy kómába esett – meséltem
el.
- Nagyon sajnálom – tette Marissa a kezét az enyémre, nyomatékosítva
szavait.
- Veled nem történt hasonló vagy nem hallottál ilyesmiről? – kérdeztem.
- Nem, velem soha nem történt hasonló és arról sem hallottam, hogy
mással igen.
Pár perce már csöndben ültünk , mikor Marissa megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- A kislányod édesanyjával mi lett?
- Átváltoztattam mielőtt még meghalt volna.
- Akkor ő a feleséged? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, ő.
- Értem. Nagyon szerencsések vagytok, hogy ott vagytok egymásnak.
- Igen. Ők az életeim.
- Sajnáljuk, hogy nem tudunk segíteni – láttam Marissán, hogy tényleg
szívesen segített volna, ha módjában áll.
- Semmi baj, azért köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta apám.

Még maradtunk egy kicsit és meséltünk a családunkról. Ők is elmesélték,
hogyan éltek eddig és mi minden történt velük. A beszélgetést megszakította
az, hogy megindult a szülés. Carlisle orvos lévén segített Marissának
és egy röpke fél órás szülés után megszületett Elena. Nagyon szép és
egészséges kislány lett. Alejandro és Marissa megígérték, hogy
hamarosan meglátogatnak minket. Mi egy kis örömmel, de mégis
szomorúan indultunk haza.

Sziasztok!

FENT A FRISS
Bocsi a késésért.
Kicsit rövid lett, de ha kapok elég komit,
akkor holnap is lesz új fejezet.:D
Kérlek írjatok KOMIT!
Köszönöm mindenkinek, aki várta, mert
nagyon jó érzés és remélem legalább annyi
komit kapok, mint ahányan vártátok a frisset.
Jaj, már 23 rendszeres olvasóm van.
Szeretem ezt a számot.
Je és Mesi, bármikor zaklathatsz. :D
Ja és van chat, tehát ha valaki szeretne beszélgetni,
akkor csak hajrá.
Puszi: Rella

Segítenek?

(Edward szemszöge)

Reggel elbúcsúztam Bellától és Renesméetől, bár
szörnyen nehezemre esett otthagyni őket. Denverből
egy órája szállt föl a gépünk. A mellkasomban egy
fura szorító érzést érzek, talán ez a fizikai jele mennyire
fáj a lányok hiánya. Annyira szeretem őket, hogy
fizikailag fáj távol lennem tőlük. Ha ők nem lennének
az életem megszűnne. Most Volterrába tartok Carlisleval
és Emmettel a Volturihoz, nem bízunk bennük, de máshoz
nem nagyon fordulhatunk. Remélhetőleg segíteni fognak
és nem próbálnak minket becsapni, de ha megpróbálják
én úgy is hallani fogom. New York-ban átszálltunk a
Rómába tartó gépre. Carlisle gondolatai a találkozó körül
forogtak. Ő bízott benne, hogy tudnak nekünk segíteni vagy
valamilyen megoldást találni a kialakult helyzetre.
Emmett, hát ő Emmett. Szeretné, ha Bella és Renesmée
meggyógyulnának, de ő nem olyan pozitívan gondolkodik,
mint Carlisle. Egy estleges hars gondolata úgy öt percenként
jut eszébe. Mikor már vagy huszadszor gondolt erre
rászóltam:
- Emmett, ez most nem segít.
- Bocsi, tesó. Tudom miért megyünk, de az agyam egy
része mindig egy jó kis körül forog – magyarázta Emmett.
- Minden rendben? – kérdezte apánk.
- Igen, csak Emmett agya bizonyos dolgok körül forog –
meséltem apámnak.
- Emmett, most az a legfontosabb, hogy Bella és Renesmée
meggyógyuljon – nézett Carlisle komolyan öcsémre.
- Tudom – válaszolta és tényleg nem gondolt többet ilyen
dolgokra.
Nem telt bele sok idő és egy női hang arra kért, hogy csatoljuk
be az öveinket, mert hamarosan leszállunk. A reptéren egy bérelt
kocsi várt ránk, természetesen sötétített ablakokkal. Apám vezetett.
Úgy egy órája mehettünk már, mikor megláttuk Volterra
falait. A város annak ellenére, hogy kik vagy inkább mik
lakják gyönyörű. A kocsival leparkoltunk a városon kívül és
gyalog indultunk el az óratoronyhoz. A toronynál mindig van
valaki, aki vigyáz a rendre és alkalmanként fogadja a látogatókat.
Végig az árnyákban maradtunk, nehogy az emberek meglássanak
minket csillogni. A toronyhoz érve már láttuk is, akit kerestünk,
ugyanis Félix már várt ránk.
- Isten hozott Volterrában – köszöntött minket.
- Hello Félix – köszöntem én is.
- Üdvözöllek én Félix – köszönt apám illedelmesen, míg Emmett
csak biccentett.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Aroval szeretnénk beszélni – válaszoltam.
- Akkor kövessetek – mondta és már el is indult.
Azon a föld alatti csatornán mentünk, amin legutóbb Bellával, amikor
megmentett engem a biztos haláltól. Pár perc alatt a kör alakú
teremben voltunk, ahol a három trónon Aro, Caius és Marcus
ült. Amint megláttak minket Aro elmosolyodott, de volt
valami ami megdöbbentett. Egyikük gondolatait sem
hallottam, sem a három vezetőét, sem a teremben
tartózkodó másik kilenc vámpírét. Biztos találtak valakit,
aki blokkolni tudja a képességemet, de így nem tudom
mi jár a fejükben.
- Carlisle, Edward, Emmett örülök, hogy újra láthatlak
titeket – örvendezett Aro.
- Üdvözlünk Aro – válaszolt apám a köszöntésre.
- Minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdezte Aro.
- Segítségre lenne szükségünk – válaszoltam most én.
- Eláruljátok miben? – kérdezősködött tovább Caius.
- Renesmée megbetegedett és már egy hete nincs
magánál – meséltem el.
- Sajnálattal hallom. Hogy viseli a drága Bella? – tett egy
gyenge kísérletet az együttérzésre Aro.
- Ami azt illeti Bella kómában van – adtam választ a kérdésére.
- Az meg hogy lehet? – láttam arcán a megdöbbenést.
-Renesmée és Bella között olyan erős kapocs van, hogy
Bella ugyanabba az állapotba került, mint lányunk – feleltem
elhallgatva a teljes igazságot.
Nem hiszem, hogy a Volturinak tudnia kéne, hogy egymástól
függenek.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte ellenségesen Caius.
- Reméltük ti esetleg tudtok valamit vagy hallottatok
hasonló esetről.
- Sajnáljuk Edward, mi semmi ilyesmiről nem hallottunk –
válaszolta Aro.
- És ha hallottunk volna, miből gondolod, hogy elmondanánk? –
szegezte nekem a kérdést Caius.
- Hogy lehetsz ilyen? Ő csak egy kislány, aki nevet, játszik és sír
ha rossz kedve van. Aki azt kérdezi:’ Apa zongorázol nekem?’
vagy azt, hogy: ’Mami játszol velem?’. Ő csak egy gyerek.
- Ő egy félvér – sütött Caius hangjából a harag, ahogy ezt kimondta.
- Igen, de akkor is csak egy gyerek, aki senkinek nem ártott –
mondtam én is dühösen.
- Fiam, nyugalom – mondta apám és a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom Edward, nem tudunk segíteni – mondta Aro.
- Köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta Carlisle.
Elindultunk kifelé és már az ajtónál jártunk, amikor Aro
utánunk szólt:
-Várjatok! Talán…

Kíváncsi vagyok

Várja valaki a frisset?
Már kész van, de ha nem várja senki nem rakom föl.
Na lássuk ki kíváncsi.
Számolok. :D
Puszi: Rella

Kérdés

Sziasztok!
Tetszett valakinek valamelyik szám a listából?
Esetleg töröljem a listát?
Ja és ha valaki akarja, nyugodtan írja meg
nekem milyen számokat szeret.
Puszi: Rella

Drága olvasóim...

Sziasztok!
Fent a FRISS!
A * kérlelő bociszemek * - nek köszönhetően.
Juj, már 22 rendszeres olvasóm van. :D
Jaj, ez már két kettes. :D
Köszönöm mindegyiküknek.
Amikor nem kaptam csak 2 komit,
azt hittem nem tetszik a folytatás,
és elbizonytalanodtam.
Szóval, hogy ne legyenek ilyen csúszások,
KÉRLEK írjatok komit. Csak egy rövidet.
De, ha valaki akar írhat részleteset is, mert
annak nagyon örülök. :D
Jó olvasást.

Ui.: Írjatok KOMIT, kérlek. Aki eddig is írt,
annak hatalmas puszit küldök.
Puszi: Rella

8. Értük bármit

(Edward szemszöge)

Órák óta csönd van. Semmi mozgás, mintha megállt
volna az idő. Amikor az ember boldog csak úgy repül
az idő, de mikor szenved, megáll. Miért tart tovább a
szenvedés, mint a boldogság?
Mozgást, és beszélgetést hallottam a nappaliból. Talán
találtak valamit, aminek a segítségével az én Bellám és
Renesméem meggyógyulhat. Apám nagyon erősen
koncentrált, hogy meghalljam a gondolatait, amiknek ez
volt a lényege: ’ Edward, kérlek, gyere le, beszélnünk kell!’
- Nem. Nem hagyom őket egyedül.
Nem lepte meg őket a válaszom.
- Majd én velük maradok – ajánlotta Alice az ajtóból.
- Nem hagyom itt őket egy percre sem – jelentettem ki.
- Fiam, muszáj beszélnünk.
Akkor beszéljünk itt, mert én nem megyek sehová.
- Rendben.
Mire kimondta, már az egész család a szobában volt.
Rosalie a lányom mellé sétált, és végig simított az arcán,
míg Alice Bellához szaladt, és egy puszit nyomott az arcára.
Jasper és Emmett csöndben az ágy végéhez, anya és apa
mellém álltak , és a vállamra tették a kezüket. Percekig senki
nem szólalt meg. Mindenkinek hiányzik Bella és Renesmée
hangja, nevetése, és a vidám játszadozások. Hiányzik nekik
egy testvér, egy sógornő, egy barátnő, egy unoka, egy kislány,
aki minden nap játszik velük, akinek mesét mondhatnak.
Nekem a lányom és a szerelmem hiányzik.
Végül Carlisle törte meg a csöndet:
- Fiam, muszáj beszélnünk valamiről.
- Hallgatlak – mondtam, mivel mióta életem értelmei itt
fekszenek nem figyelek a gondolatokra.
- Edward, egy hete kutatunk és semmi eredmény, semmi,
amivel bármit is kezdhetnénk.
- Tudom.
- Szerintünk el kellene menni a Volturihoz – mondta halkan.
Renesmée születése óta nem találkoztunk velük, és akkor
sem valami békés szándékkal jöttek hozzánk. Azóta az
eset óta egyikünk sem bízik a Volturiban.
- Minek? – kérdeztem egy kicsit indulatosan.
- Talán ők tudnak segíteni.
- Hogyan? Renesmée különleges, előtte még félvért
sem láttak.
- Hatalmuk van, Edward. A hatalmuk a tudásukból fakad.
Azóta lehet, hogy már többet tudnak.
- Nem bízom bennük.
- Ahogy egyikünk sem – tette hozzá Rosalie.
- És mégis tőlük kérjünk segítséget? – kérdeztem.
- Edward! Mi mind ugyanazt akarjuk, azt, hogy Bella
és Renesmée meggyógyuljon. Ha ezért a Volturihoz kell
mennünk, megtesszük – mondta Alice elszántan.
- Bármit megtennék értük – néztem a két legcsodálatosabb
személyre az életemben.
- Tudjuk – mondták egyszerre.
- Ki menjen Olaszországba? – kérdeztem minden érzelem nélkül.
- Úgy gondoljuk Emmettnek, neked és nekem kellene mennünk –
felelte apám.
- Én nem hagyom itt őket – mondtam már nem először.
- Alice nem mehet, mert Aro szemet vetett rá. Rose és Esme
ápolja Belláékat. Jasper pedig vigyáz a lányokra. Lásd be,
Edward, ez a legjobb megoldás – magyarázta Carlisle.
- Nem tudom itt hagyni őket – suttogtam kétségbeesetten.
- Tudom fiam, de muszáj – mondta Esme, és átölelt.
- Edward, nem engedem, hogy bajuk essen. Vigyázni fogok
rájuk – ígérte Jasper.
- Nagyon megszerettem Bellát. Renesmée olyan, mintha egy
kicsit az én lányom is lenne. Bármit megtennék értük, Edward,
ők is a családom. A családért mindent megteszek – mondta ki
Rosalie hangosan, mit érez a családdal kapcsolatban.
- Köszönöm – néztem végig mindegyikükön.
- Szeretünk titeket, Edward! –nézett Alice a szemembe.
- Mi is szeretünk titeket! – kijelentésem alatt végignéztem
mindenkin. Láttam a szemükben az őszinte szeretetet.
- Mikor akartok indulni? – kérdeztem.
- Holnap. Minél hamarabb, annál jobb – mondta Emmett.
- Akkor holnap. Mindent elrendeztetek? –néztem apámra
a válaszért.
- Igen, mindent. Reggel nyolckor indulunk a reptérre.
- Jó.
- Addig magatokra hagyunk titeket – mondta anyám, és
kiterelt mindenkit a szobából.
Én csak néztem őket. Harcolni fogok értük. Mindent
megteszek, hogy ismét velem lehessenek, ha ezért a
Volturihoz kell mennem, akkor elmegyek. Értük bármit.

7. Nincs nagyobb fájdalom

(Edward szemszöge)

Eltelt egy hét, és még mindig semmi változás. Carlisle,
Emmett és Jasper a betegségre keres gyógymódot.
Ismerősökhöz utaznak világszerte, könyveket bújnak,
de még mindig semmi. Apám megpróbált mindent,
amit csak lehetett, az összes orvosi tudását bevetette.
Renesmée láza még mindig nem akar lemenni, ezért
naponta többször is hideg vizes zuhanyt kell vennie,
amiben Alice, Rose vagy Esme segít. Ők mind itt
vannak, és segítenek az ápolásukban. Nagyon hálás
vagyok nekik a sok segítségért, egyedül nem is tudom,
mihez kezdenék. Mind nagyon szeretik Renesméet és
Bellát. Aggódnak. Mind aggódunk.

Mikor Bella vámpír lett, azt hittem többet nem kell
eszméletlenül látnom. Szörnyű érzés. Nem tehetek
semmit a szerelmemért, aki szerint van lelkem, aki
nélkül nem tudok élni és ez rettenetesen fáj.
És Renesmée a lányunk. Mindig nagyon féltjük,
és aggódunk érte Bellával. Most a mi szerelmünk
gyümölcse itt fekszik betegen. Szörnyű, amikor egy
szülő így látja a gyerekét, amikor mindenáron segíteni
akar, de nem tud.
Bár én lennék a helyükben, csak egyiküket se kelljen
így látnom. Én megérdemelném. Annyi rosszat tettem
a létezésem során. Még most is nagyon fáj, ha arra
gondolok, hogy elhagytam az én Bellámat, ez volt
a legnagyobb hibám, mióta létezem. Ő megmentett
engem, azzal hogy utánam jött Olaszországba, én nem
tehetek érte semmit, és én ebbe beleőrülök.

Drága Renesmée. Én azt sem akartam, hogy megszülessen,
mert annyira féltettem Bellát. Mekkora bolond voltam.
El sem tudom nélküle képzelni az életünket, ő teszi
teljessé. Ő egy angyal, úgy, mint az édesanyja.
Nincs nagyobb fájdalom, annál, ha a számodra két
legfontosabb személy élete veszélyben forog. Mikor
a szerelmed és a lányod élet és halál között egyensúlyozik,
nincs annál nagyobb szenvedés. Hogy lehet ezt kibírni?
Mindig is tudtam, hogy Bella és Renesmée nagyon
közel áll egymáshoz. Már a kezdetektől, amióta Bella
megtudta, hogy terhes, azóta védte a kisbabáját, a mi
Renesmée-nket. Az ő kapcsolatuk azóta csak szorosabb
lett.
Egy hete el sem mozdultam, csak nézem őket, néha
dúdolok nekik, vagy beszélek hozzájuk. Most is úgy
érzem beszélnem kell hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek
a hibáimért, és hogy megkérjem őket arra, hogy maradjanak
velem.
- Drága Bellám! Annyira sajnálom. Kérlek, ne haragudj
rám a hibáimért, és nyisd ki a szemed. Nézz rám és mondd,
hogy velem maradsz, kérlek. Nem voltam a legjobb férj,
még táncolni sem tanítottalak meg, de ígérem, az leszek.
Megteszek mindent, hogy boldognak lássalak, hogy te legyél
a világon a legboldogabb, csak kérlek, maradj velem.
Hiányzik a hangod, az érintésed, a nevetésed. Te hiányzol.
Szeretlek, te vagy az életem.
Megálltam, mivel a visszafojtott zokogás erősebb volt nálam,
és kitört belőlem. Miután ismét egyenletesen vettem a
levegőt, eldúdoltam az én egyetlen szerelmem altatódalát.
- Én kis Renesméem. Egyetlen kislányom, te kis angyal.
Bárcsak aludni látnálak és nem, így betegen. Tudom, hogy
rossz apa voltam, már attól a perctől kezdve, hogy tudomást
szereztem a jöveteledről. Kérlek, ne haragudj rám. Mindig is
szerettelek, csak nagyon féltettem anyukádat. Te vagy a
legcsodálatosabb gyerek, nálad jobbat elképzelni sem tudok.
Ha megbocsátasz nekem a hibáimért, ígérem mindent jóvá teszek
és olyan apukád leszek, amilyet megérdemelsz. Kérted, hogy
tanítsalak meg zongorázni, ha meggyógyulsz megtanítalak, és
jobb leszel, mindenkinél ezen a földön. Kérlek ,gyógyulj meg, és
gyere vissza hozzám, és a mamihoz. Nagyon szeretünk. Kérlek,
kincsem, ébredj fel.
Elénekeltem az egyik kedvenc dalát*, hogy lenyugodjak.
Olyan kicsi még szegény, és annyi mindenen kellett
már keresztülmennie. Csak néztem őket, nem tudtam,
mit mondhatnék még.
*(http://www.youtube.com/watch?v=cVbZmCQT6Ec )