Egy jó hír, egy rossz hír és egy baba

(Edward szemszöge)

- Várjatok! Talán…elmehetnétek Marissához.
Mire befejezte a mondatot mi már ugyanazon a helyen álltunk,
mint az előbb.
- Ki az a Marissa? – kérdeztem egyből.
- Marissa egy félvér, akivel nemrég találkoztunk – felelte Aro.
- Hol él ez a Marissa? – kérdezte Emmett.
- Pucalipában, Dél-Amerikában – hangzott a felelet.
- Miért mondjátok, hogy elmehetnénk hozzá? Mit tudhat
ő? – érdeklődött Carlisle.
- Azért küldünk hozzá, mert ő mégis csak egy félvér és többet
tudhat, mint mi.
- Hol találjuk meg? – kérdeztem.
- Úgy, mint ti, ő és a társa a város melletti őserdőben él. A ti
életszemléletetek szerint élnek, ezt úgy értem, hogy ’vegetáriá-
nusok’ – mesélte Aro.
- Köszönjük Aro – köszönte meg apám a segítséget.
- Sok sikert és jobbulást a drága feleségednek és a lányotoknak –
búcsúzott el tőlünk Aro.
- Viszlát Aro – köszöntünk mi is, míg Caiusnak és Marcusnak
csak biccentettünk, majd már mentünk is ki a városból.
Volt remény, nem sok, de volt. Amint kiléptünk a városból, apám
már hívta is a repteret. Nem volt kérdés megyünk e, mivel Carlisle
és Emmett gondolataiban is ott volt a remény, épp úgy, ahogy az
enyémben is.

Amint leszállt a gépünk Buenos Airesben mi azonnal elindultunk
Pucalipába. Ez a város Peruban található. Nekünk az út odáig csak
két óra, ha pedig odaértünk akkor az illatuk alapján megkeressük
őket. Nem valószínű, hogy sok vámpír él erre. Azt nem tudjuk
vannak e képességeik, de minden kiderül perceken belül, mert
elértük a várost. Pár perc bolyongás után az erdőben meg is éreztük
az illatukat, amit követve eljutottunk egy kis két emeletes faházhoz.
Apám épp kopogni akart, amikor kinyílt az ajtó és egy magas rövid
fekete hajú férfi állt előttünk. Arany szemei és a ruházata arra enged
következtetni, hogy civilizált, nem úgy, mint a nomádok többsége.
- Üdvözöllek titeket. A nevem Alejandro – köszöntött minket
spanyolul.
- Üdvözlünk Alejandro. Az én nevem Carlisle Cullen, és ők a fiaim
Edward és Emmtt – váltott apám is spanyolra.
- Minek köszönhető a látogatásotok? – kérdezte kíváncsian, bár a
hangjában volt némi aggodalom is.
- Mi egy bizonyos Marissát és a társát keressük – válaszoltam most én.
- Én vagyok Marissa társa. Miért kerestek minket?
- Alejandro, kérlek engedd be a vendégeket – hallatszott a házból egy
női hang.
Alejandro egy kis hezitálás után kitárta az ajtót előttünk. A ház szép volt,
ízléses, de egyszerűen berendezett. A barna és a krém szín dominált.
Bent a kanapén egy dél-amerikai lány ült, vállig érő barna haja, sötét
szemei és nap barnította bőre volt. Kedvesen mosolygott miközben
kezével a gömbölyű hasát simogatta. Megálltam egy pillanatra, ahogy
elképzeltem, hogy az én drága Renesméemnek is lehet majd egyszer
kisbabája.
- Fiam, minden rendben? – kérdezte apám mögülem.
Széles mosollyal az arcomon álltam el apám és Emmett útjából, hogy
ők is láthassák, amit én.
- Terhes? – döbbent le Emmett.
- Igen, Alejandronak és nekem kisbabánk lesz – válaszolt Emmett
kérdésére Marissa, akinek a boldogságtól csillogott a szeme.
- Gratulálunk Marissa és neked is Alejandro – Carlisle reagált közülünk
a legjobban.
Én vigyorogtam, mint a tejbe tök, míg Emmett ledöbbent.
Marissa nem értette a reakciónkat, ezért elkezdtem elmagyarázni:
- Azért lepődtünk meg ás örülünk ennyire, mert nekem van egy lányom,
Renesmée. Ő is félvér, mint te. Eddig nem tudtuk, hogy neki lehet e majd
gyereke, de most hogy láttunk téged, tudjuk a választ – magyaráztam.
- Értem. Megkérdezhetem, hogy miért kerestek minket? – ez a nő nagyon
kedves, de láttam, hogy a félvérségéről nem szívesen beszélne.
- A Volturi mondta, hogy találkozott veletek és esetleg ti tudtok nekünk
segíteni – tájékoztatta őket Emmett.
- Mi még soha nem találkoztunk a Volturival – mondta Alejandro míg
Marissa mellé sétált és intett, hogy foglaljunk helyet, amit mi meg is tettünk.
- Akkor miért mondták azt? – töprengett Emmett hangosan.
- Nem tudom – válaszolta apám.
- Mi miben tudnánk segíteni? – kérdezte Marissa.
- A lányom megbetegedett és már több, mint egy hete nincs magánál.
A feleségem pedig, annyira kötődik hozzá, hogy kómába esett – meséltem
el.
- Nagyon sajnálom – tette Marissa a kezét az enyémre, nyomatékosítva
szavait.
- Veled nem történt hasonló vagy nem hallottál ilyesmiről? – kérdeztem.
- Nem, velem soha nem történt hasonló és arról sem hallottam, hogy
mással igen.
Pár perce már csöndben ültünk , mikor Marissa megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- A kislányod édesanyjával mi lett?
- Átváltoztattam mielőtt még meghalt volna.
- Akkor ő a feleséged? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, ő.
- Értem. Nagyon szerencsések vagytok, hogy ott vagytok egymásnak.
- Igen. Ők az életeim.
- Sajnáljuk, hogy nem tudunk segíteni – láttam Marissán, hogy tényleg
szívesen segített volna, ha módjában áll.
- Semmi baj, azért köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta apám.

Még maradtunk egy kicsit és meséltünk a családunkról. Ők is elmesélték,
hogyan éltek eddig és mi minden történt velük. A beszélgetést megszakította
az, hogy megindult a szülés. Carlisle orvos lévén segített Marissának
és egy röpke fél órás szülés után megszületett Elena. Nagyon szép és
egészséges kislány lett. Alejandro és Marissa megígérték, hogy
hamarosan meglátogatnak minket. Mi egy kis örömmel, de mégis
szomorúan indultunk haza.