Boldog....

Sziasztok!
,,A lelkedbe boldogság, szívedbe béke, ezt kívánom Nektek az Újévre. Kívánom Nektek 12 hónap egészséget, 52 hét szerencsét, 365 nap nyugalmat, 8760 óra szerelmet, 525600 boldog percet!"
Boldog Új Évet Kívánok Nektek!
Puszi: Rella

Mi történt?

(Edward szemszöge)
Mialatt szorosan öleltük egymást, a családom és Lucas kimentek
a szobából. Bellával addig simogattuk Renesmée hátát, míg
végre ő is megnyugodott.
- Minden rendben, kicsim? – kérdezte szerelmem kislányunktól.
- Persze, mami. Te jól vagy?
- Én jól vagyok, ne aggódj kicsim – felelte Bella mosolyogva.
- Olyan jó hallani a hangotokat – mondtam.
- Edward mi történt? Meddig voltunk betegek? – kérdezte
szerelmem.
- Tudod miután Renesmée a lépcsőn elájult, épp hogy odaértem,
mert te is rögtön utána elájultál. Ez történt tíz napja.
- Tíz napja? – lepődött meg Bella.
- Igen. Egy hét elteltével úgy döntöttünk, hogy Carlisle, Emmett
és én elmegyünk a Volturihoz – meséltem el.
Miután láttam az ijedt pillantásukat, jobbnak láttam megnyugtatni
őket.
- Semmi baj. Nem voltak gondok, de ők sem tudtak segíteni.
Vagyis, hogy pontos legyek, azt ajánlották, hogy menjünk el
Dél-Amerikába beszélni valakivel – számoltam be nekik.
- Kivel? – kérdezte szerelmem.
- Azt mondták keressük Marissát és a társát. Marissa egy félvér,
mint Renesmée. Meg is találtuk őket Dél – Amerikában, sőt
Carlisle segített a szülésnél.
- Milyen szülésnél? – szerelmemen láttam, hogy nem teljesen érti.
- Marissa terhes volt. Marissáék megígérték, hogy meglátogatnak
minket a kislányukkal.
Miután befejeztem láttam szerelmem boldogan csillogó szemeit,
amikkel kislányunkat nézte, engem is átjárt az öröm.
- Hogy hívják a kislányukat? – kérdezte Renesmée izgatottan.
- Elenának hívják – feleltem mosolyogva.
- És mikor jönnek hozzánk? – faggatott tovább.
- Hamarosan – mosolyogtam még jobban, látva lányom
lelkesedését.
- Na szóval, Marissáék nem tudtak nekünk segíteni, ezért hazajöttünk
és itt vártak a többiek Lucassal.
- Ki az a Lucas? – kérdezte Bella.
- Ő is vámpír. A Volturitól jött hozzánk, mert itt szeretne maradni velünk.
És ő gyógyított meg titeket is.
- Hogyan? – kérdezte Renesmée.
- A testvére betegített meg titeket a Volturi parancsára – láttam, ahogy
Bella szemeiben harag lángol fel, ezért megsimogattam az arcát. Ez segített,
mert szerelmem megnyugodott.
- Folytasd, kérlek – mondta Bella.
- Lucas idejött, hogy segítsen nekünk és meggyógyítson titeket – fejeztem
be.
- Miért?
- Itt szeretne velünk maradni. Nem akarja az embereket bántani. Én bízom
benne, szerintem ő egy jó vámpír – magyaráztam.
- Ő gyógyította meg Renesméet? – kérdezte Bella.
- Igen – válaszoltam.
Láttam Bellán, hogy ezzel már meg is enyhült. Ő is valamiféle
bizalmat kezdett el táplálni Lucas felé, amiért meggyógyította
Renesméet. Én is ezt éreztem.
- Hol van most Lucas? – kérdezte szerelmem.
- A nappaliban a többiekkel – válaszoltam, miután a gondolataik
alapján behatároltam őket.
- Szeretnék vele találkozni – mondta Bella.
- Én is – mosolygott Renesmée.
- Hát akkor menjünk le – ajánlottam és elindultam kinyitni az
ajtót. A lányok kisétáltak a szobából és én követtem őket a
nappaliba, ahol ott volt a család többi tagja és Lucas….

Ébredés

(a képet Kukacnak köszönhetjük :D mégegyszer köszönöm Kukac)

( Edward szemszöge)
Lucas lassan odasétált Renesméehez és megérintette a homlokát…
Lucas behunyt a szemét, amint a lányom homlokához ért.
Mi lesz ha nem működik?
Mi lesz ha nem gyógyulnak meg?
Mi lesz velük?
Ezek a kérdések nem hagytak nyugodni, míg Lucas ki nem
nyitotta a szemeit és el nem vette a kezét Renesmée
homlokáról.
- Mi történt…? – kezdtem volna faggatni, de egy hang
megakadályozott benne.
- Anya, apa – nézett rám Renesmée .
- Szia tündérem – köszöntem neki mosolyogva.
- Apa, miért van mindenki a szobában? – kérdezte álmos
hangon.
- Mert betegek voltatok és aggódtunk – felelte Alice.
- Hogy érted azt, hogy betegek? Én és még ki? – kérdezte
lányom összezavarodva.
- Kicsim, te és a mami megbetegedtetek – mondtam és megsimo-
gattam Bella arcát. Ő még mindig nem ébredt fel.
Renesmée most vette észre Bellát, aki mellette feküdt.
- Mami – szólította meg őt, de szerelmem nem válaszolt neki sem.
- Mami – sírta Renesmée.
Kislányom arcán csíkokat húztak a könnyek. Szegénykém annyira
szereti Bellát.
- Miattam beteg a mami, igaz? – hangzott az akadozott kérdés.
- Nem, nem miattad beteg a mami – mondtam határozottan, mert
nem akartam, hogy önmagát hibáztassa.
- Mami ébredj fel, kérlek – könyörgött neki.
Most mégis mit tehetnék? Jobban kéne lennie. Fel kellett volna
ébrednie, ahogy Renesméenek is. Miért mindig ő? Miért ő vonzza
a bajt? Miért kell mindig elszakadnia tőlem és most már tőlünk?
Miért? Annyi miért? Miért kell azt látnom, hogy a lányunk sír?
Miért kell neki is szomorúnak lennie? Miért nem lehet Bella a
családjával?

( Renesmée szemszöge)
Azt hiszem aludtam, igen mivel fekszem biztosan aludtam. Már
szinte teljesen magamnál vagyok és épp apa hangját hallom:
- Mi történt…? – kérdezte, de nem hagytam, hogy befejezze
a mondatot.
- Anya, apa – és ahogy oldalra fordítottam a fejem megláttam
apát az ágy mellett.
- Szia tündérem – köszönt mosolyogva.
Ahogy körbenéztem a szobában láttam, hogy az egész család
itt van, sőt még egy idegen is.
- Apa, miért van mindenki a szobában? – kérdeztem és sikerült
elnyomnom egy ásítást.
- Mert betegek voltatok és aggódtunk – mondta Alice néni.
- Hogy érted azt, hogy betegek? Én és még ki? – nem értettem
ezt az egészet. Igen én beteg voltam emlékszem, amikor megszédültem
a lépcsőn, de rajtam kívül ki lehet még beteg? Itt mindenki vámpír,
csak én lehetek beteg.
- Kicsim, te és a mami megbetegedtetek – mondta apa és megsimogatta
anya arcát.
Észre sem vettem eddig, hogy anya itt fekszik mellettem.
- Mami – szóltam neki, de ő nem válaszolt.
- Mami – éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon.
Anya itt fekszik mellettem és alszik, de egy vámpír nem alszik.
És apa, ő is olyan szomorú. Biztos, hogy baj van, valami nagy baj.
- Miattam beteg a mami, igaz? – kérdeztem nagy nehezen, mivel
a sírástól alig kaptam levegőt.
- Nem, nem miattad beteg a mami – mondta apa és tudtam, hogy
tényleg így gondolja.
- Mami ébredj fel, kérlek – könyörögtem neki és sírva borultam rá.
Szorosan öleltem, hátha ezzel sikerül őt meggyógyítanom….

( Bella szemszöge)
Fekszem és sötét van. Hol vagyok? Hol van Edward és Renesmée ?
Mi van velem?
Hallok valamit. Nem szeretem ezt a hangot, mert ez a hang azt jelenti,
hogy a kislányom sír.
- Mami, ébredj fel, kérlek – sírta és éreztem, hogy szorosan megölel
és valaki az arcomat simogatta.
- Szerelmem, kérlek gyere vissza hozzánk – suttogta Edward a fülembe.
- Kérlek, mami – zokogta Renesmée.
Már éreztem a testem, ezért átkaroltam őt és azt suttogtam:
- Ne sírj kicsim, nem lesz semmi baj.
- Bella, szerelmem ki tudod nyitni a szemed? – kérdezte Edward.
Kinyitottam a szemem és egy aggodalomtól csillogó szempárral
találtam szembe magam.
- Ne aggódj most már minden rendben – simítottam végig az arcán.
- Jaj Bella, én annyira szeretlek – suttogta Edward.
- Én is, mami. Én is szeretlek – szipogta Renesmée.
- Én is szeretlek titeket. Az életemnél is jobban – mondtam, mire
mind a ketten szorosan megöleltek.

Sziasztok

Kérlek ne haragudjatok amiért nem jön a friss.
Már 3 napja beteg vagyok.
Ebből a hétvégém úgy telt, hogy lázas voltam
(és még vagyok is).
Amint jobban leszek egyből hozom a frisset.
És kárpótlásképp a gyógyulásos feji hosszú lesz.
Remélem rajtam kívül senki sem beteg.
Tényleg sajnálom.

Puszi mindenkinek: Rella

Több mint remény: gyógymód - 2.rész

(Edward szemszöge)
- Onnan, hogy ezt a bátyám tette.
- Hogy érted azt, hogy ezt a bátyád tette? – kérdezte Rosalie,
aki már nagyon ideges volt.
- Úgy, hogy ezt a bátyám tette. Ez a képessége.
- Pontosan mi is? – kérdezte Emmett.
- Megbénítja a vámpírokat, az embereket pedig úgy megbetegíti,
hogy belehalnak. Mivel a lányod félig vámpír és félig ember, ő
ebbe az állapotba került.
- És hogy tudnád meggyógyítani?
- Ahogy mondtam, csak meg kéne érintenem – felelte.
- Miért gyógyulna meg az érintésedtől? – kérdeztem most én.
- Ez a képességem. Gyógyító vagyok a bátyám ellentéte. Ő
megbetegít, én meggyógyítok – magyarázta Lucas.
- Miért akarsz te segíteni nekünk?
- Mert én nem akarok bántani senkit sem. Látom, hogy ti rendes
és a szeretet által összetartott család vagytok.
- Akkor a bátyád miért akart bántani minket? – Rose hangjából
kilehetett venni, hogy nem bízik Lucasban.
- Ő sem akart, de meg kellett tennie – komorodott el Lucas.
- Miért kellett megtennie? – kérdezte apám kíváncsian.
- A Volturi megparancsolta, hogy próbálja ki a képességét
egy bizonyos Bellán. Mivel rajta nem fogott a bátyám képessége,
azt parancsolták neki, hogy próbálja ki a kislányon is – mondta Lucas.
Sütött a szavaiból az utálat. Utálta a Volturit legalább annyira, mint mi.
- Nem hiszem el, hogy még mindig nem hagynak minket békén –
morogtam dühösen.
Reméltük, hogy a nemrégiben tett látogatásuk után békén hagynak
minket. De láss csodát, mert már megint a Volturi keseríti meg az
életünket.
Ránéztem Lucasra és azon töprengtem megbízhatunk e benne. A
gondolatai semmilyen hátsó szándékról nem árulkodtak, tényleg
csak őszintén segíteni akar. Ő egy rendes vámpír, annak ellenére is,
hogy hol élt eddig. Csak a bátyja miatt élt a Volturival, de amit a
családunkkal tettek, azt ő már nem tudta elviselni. A bátyja megváltozott,
már nem olyan volt, mint emberként, ezért is döntött úgy Lucas,
hogy idejön és segít nekünk. Magam sem tudom, hogy miért, de
megbízom benne. Talán mert annyira vissza akarom kapni Bellát
és Renesméet vagy talán azért, mert a gondolatai és a személyisége
is azt mutatja, hogy ő egy jó ember, azaz vámpír.
- Gyógyítsd meg őket – néztem Lucas szemébe.
- Megteszem – felelte határozottan.
- Edward? – kérdezett apám. Ő nem bízott annyira Lucasban, mint én,
ezért megerősítést várt.
- Megbízom benne – mondtam még mindig a szemébe nézve.
Ő állta a tekintetem és úgy válaszolt:
- Köszönöm. Én tényleg csak segíteni szeretnék és nagyon sajnálom,
ami veletek történt.
- Mi végig ott leszünk és ha csak egy rossz mozdulatot is teszel,
azt nagyon megbánod – figyelmeztette Emmett.
- Semmi rosszat nem fogok tenni. Esküszöm.
- Odafent vannak. Gyere utánam – mondtam és elindultam az
emeletre.
A szobába érve megpusziltam mindkettejük arcát majd szerelmem
mellé térdeltem, hogy majd Lucas odaférjen Renesméehez.
A szobába érve Lucas ránézett szerelmemre majd lányomra és hatalmas
düh támadt benne.
Hallottam a gondolatait:
’ Milyen gyönyörűek ezek az ártatlan teremtések. Ez a két csodálatos
teremtés soha nem tudna ártani senkinek. A tündéri kislány, aki legnkább
egy kis angyalra emlékeztet. És az édesanyja, aki annyira szereti a lányát,
hogy a kötődése hozzá őt is megbetegítette. Hogy bánthatta őket a Volturi?
A bátyám? Hogy bánthatta őket bárki? ’
Ezek a gondolatok csak még jobban meggyőztek arról, hogy bízhatok
benne.
- Biztos, hogy menni fog? Csináltál már ilyet ezelőtt? – aggodalmaskodott
Esmé.
- Igen csináltam és eddig mindig mindenki meggyógyult – felelte Lucas.
- A feleségemet is megtudod gyógyítani? – kérdeztem.
- Én csak a lányodat tudom meggyógyítani. A feleséged gyógyulása
az már kettőjükön és a kötődésükön múlik. Ha a lányod meggyógyul a kapocs
által a feleséged is, de ez majd akkor kiderül –magyarázta.
- Értem – feleltem.
- Akkor kezdhetem? – kérdezte Lucas.
- Mit fogsz csinálni? – kérdezte Rose.
- Csak megérintem a kislány homlokát. Az egész mindössze néhány
másodperc.
- Rendben. Kezdheted –mondtam.
Lucas lassan odasétált Renesméehez és megérintette a homlokát….

Több mint remény: gyógymód – 1.rész

(Edward szemszöge)
Nemsokára hazaérünk. Végre láthatom őket igaz, hogy csak öt
napig voltunk távol, nekem éveknek tűnik. Mindig hiányoznak,
akkor is ha percekig és akkor is ha napokig nem láthatom őket.
Előttük csak léteztem, de nem volt miért élnem. Most már van
miért élnem, itt vannak ők, Renesmée és Bella miatt élnem kell,
hogy megvédjem őket, hogy szeressem őket. Elértük az erdő
szélét, tehát perceken belül újra láthatom őket. Az a jóérzés,
amit a viszontlátásuk keltett bennem, felváltotta az aggodalom,
amikor megéreztem egy idegen vámpír szagát. Gyorsabban
futottam, mint eddig, amivel Carlislet és Emmettet magam
mögött hagytam. Már láttam a házat és mit sem törődve az
ajtóval, beugrottam az ablakon a szobámba. Esmé és Alice
volt a szobában Belláékkal, amitől kicsit megnyugodtam,
mert láttam, hogy nem esett bajuk.
- Nincs változás – szólt Alice miközben én megpusziltam
a számomra legfontosabbakat.
- Látom – feleltem elkeseredetten.
Pár másodperc hallgatás után megkérdeztem:
- Hol az idegen?
- A nappaliban. Rose és Jasper szemmel tartja.
- Mióta van itt?
- Tegnap délután jött – felelte Alice és levetítette nekem a
délután.
Épp Belláékra vigyázott, amikor látomás pergett le a szeme
előtt. Látta, hogy egy idegen vámpír hozzánk tart és perceken
belül ideér. Gyorsan szólt mindenkinek, hogy készüljenek
föl. Amikor az idegen megérkezett Jasper lefogta és azóta
a nappaliban tartja szemmel, Rose pedig velük maradt a
biztonság kedvéért.
- Lemegyek – mondtam és már ki is mentem a szobából.
A lépcső közepénél jártam, amikor megérkezett apám és
Emmett, aki azonnal szerelme mellé állt.
Carlisle egy gyors helyzetfelmérés után megszólalt:
- Üdvözlöm. A nevem Carlisle Cullen. Ők a gyerekeim –
üdvözölte udvariasan az idegent.
- Üdvözlöm. Én Lucas vagyok – köszönt ő is.
- Honnan jöttél? – kérdezetem.
- Eddig a Volturival éltem, de ott hagytam őket – felelte.
- És csak úgy elengedtek? – kérdezte Rose szkeptikusan.
- Nem én kellettem nekik, hanem a bátyám, ezért nem
marasztaltak – válaszolta Lucas.
- És miért jöttél hozzánk? – kérdezte most apám.
- Mert szeretnék veletek maradni. Nem akarom az
embereket bántani, úgy akarok élni, mint ti.
- És azt hiszed, hogy most csak úgy idefogadunk? –Rose
kezdett dühös lenni.
- Nem – válaszolta Lucas – Abban bíztam, hogyha meggyógyítom
az ő – és itt rám mutatott – lányát, akkor fontolóra veszitek – mondta
bátortalanul.
- Hogy mi? Meg tudod gyógyítani? – kérdeztem és már mellette is
termettem.
- Igen megtudom gyógyítani – nézett a szemembe.
- Hogyan? – kérdezte apám.
- Csak meg kell érintenem – válaszolta.
- Honnan tudod? – kérdeztem.
- Onnan, hogy ezt a bátyám tette.

Egy jó hír, egy rossz hír és egy baba

(Edward szemszöge)

- Várjatok! Talán…elmehetnétek Marissához.
Mire befejezte a mondatot mi már ugyanazon a helyen álltunk,
mint az előbb.
- Ki az a Marissa? – kérdeztem egyből.
- Marissa egy félvér, akivel nemrég találkoztunk – felelte Aro.
- Hol él ez a Marissa? – kérdezte Emmett.
- Pucalipában, Dél-Amerikában – hangzott a felelet.
- Miért mondjátok, hogy elmehetnénk hozzá? Mit tudhat
ő? – érdeklődött Carlisle.
- Azért küldünk hozzá, mert ő mégis csak egy félvér és többet
tudhat, mint mi.
- Hol találjuk meg? – kérdeztem.
- Úgy, mint ti, ő és a társa a város melletti őserdőben él. A ti
életszemléletetek szerint élnek, ezt úgy értem, hogy ’vegetáriá-
nusok’ – mesélte Aro.
- Köszönjük Aro – köszönte meg apám a segítséget.
- Sok sikert és jobbulást a drága feleségednek és a lányotoknak –
búcsúzott el tőlünk Aro.
- Viszlát Aro – köszöntünk mi is, míg Caiusnak és Marcusnak
csak biccentettünk, majd már mentünk is ki a városból.
Volt remény, nem sok, de volt. Amint kiléptünk a városból, apám
már hívta is a repteret. Nem volt kérdés megyünk e, mivel Carlisle
és Emmett gondolataiban is ott volt a remény, épp úgy, ahogy az
enyémben is.

Amint leszállt a gépünk Buenos Airesben mi azonnal elindultunk
Pucalipába. Ez a város Peruban található. Nekünk az út odáig csak
két óra, ha pedig odaértünk akkor az illatuk alapján megkeressük
őket. Nem valószínű, hogy sok vámpír él erre. Azt nem tudjuk
vannak e képességeik, de minden kiderül perceken belül, mert
elértük a várost. Pár perc bolyongás után az erdőben meg is éreztük
az illatukat, amit követve eljutottunk egy kis két emeletes faházhoz.
Apám épp kopogni akart, amikor kinyílt az ajtó és egy magas rövid
fekete hajú férfi állt előttünk. Arany szemei és a ruházata arra enged
következtetni, hogy civilizált, nem úgy, mint a nomádok többsége.
- Üdvözöllek titeket. A nevem Alejandro – köszöntött minket
spanyolul.
- Üdvözlünk Alejandro. Az én nevem Carlisle Cullen, és ők a fiaim
Edward és Emmtt – váltott apám is spanyolra.
- Minek köszönhető a látogatásotok? – kérdezte kíváncsian, bár a
hangjában volt némi aggodalom is.
- Mi egy bizonyos Marissát és a társát keressük – válaszoltam most én.
- Én vagyok Marissa társa. Miért kerestek minket?
- Alejandro, kérlek engedd be a vendégeket – hallatszott a házból egy
női hang.
Alejandro egy kis hezitálás után kitárta az ajtót előttünk. A ház szép volt,
ízléses, de egyszerűen berendezett. A barna és a krém szín dominált.
Bent a kanapén egy dél-amerikai lány ült, vállig érő barna haja, sötét
szemei és nap barnította bőre volt. Kedvesen mosolygott miközben
kezével a gömbölyű hasát simogatta. Megálltam egy pillanatra, ahogy
elképzeltem, hogy az én drága Renesméemnek is lehet majd egyszer
kisbabája.
- Fiam, minden rendben? – kérdezte apám mögülem.
Széles mosollyal az arcomon álltam el apám és Emmett útjából, hogy
ők is láthassák, amit én.
- Terhes? – döbbent le Emmett.
- Igen, Alejandronak és nekem kisbabánk lesz – válaszolt Emmett
kérdésére Marissa, akinek a boldogságtól csillogott a szeme.
- Gratulálunk Marissa és neked is Alejandro – Carlisle reagált közülünk
a legjobban.
Én vigyorogtam, mint a tejbe tök, míg Emmett ledöbbent.
Marissa nem értette a reakciónkat, ezért elkezdtem elmagyarázni:
- Azért lepődtünk meg ás örülünk ennyire, mert nekem van egy lányom,
Renesmée. Ő is félvér, mint te. Eddig nem tudtuk, hogy neki lehet e majd
gyereke, de most hogy láttunk téged, tudjuk a választ – magyaráztam.
- Értem. Megkérdezhetem, hogy miért kerestek minket? – ez a nő nagyon
kedves, de láttam, hogy a félvérségéről nem szívesen beszélne.
- A Volturi mondta, hogy találkozott veletek és esetleg ti tudtok nekünk
segíteni – tájékoztatta őket Emmett.
- Mi még soha nem találkoztunk a Volturival – mondta Alejandro míg
Marissa mellé sétált és intett, hogy foglaljunk helyet, amit mi meg is tettünk.
- Akkor miért mondták azt? – töprengett Emmett hangosan.
- Nem tudom – válaszolta apám.
- Mi miben tudnánk segíteni? – kérdezte Marissa.
- A lányom megbetegedett és már több, mint egy hete nincs magánál.
A feleségem pedig, annyira kötődik hozzá, hogy kómába esett – meséltem
el.
- Nagyon sajnálom – tette Marissa a kezét az enyémre, nyomatékosítva
szavait.
- Veled nem történt hasonló vagy nem hallottál ilyesmiről? – kérdeztem.
- Nem, velem soha nem történt hasonló és arról sem hallottam, hogy
mással igen.
Pár perce már csöndben ültünk , mikor Marissa megszólalt:
- Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- A kislányod édesanyjával mi lett?
- Átváltoztattam mielőtt még meghalt volna.
- Akkor ő a feleséged? – kérdezte kíváncsian.
- Igen, ő.
- Értem. Nagyon szerencsések vagytok, hogy ott vagytok egymásnak.
- Igen. Ők az életeim.
- Sajnáljuk, hogy nem tudunk segíteni – láttam Marissán, hogy tényleg
szívesen segített volna, ha módjában áll.
- Semmi baj, azért köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta apám.

Még maradtunk egy kicsit és meséltünk a családunkról. Ők is elmesélték,
hogyan éltek eddig és mi minden történt velük. A beszélgetést megszakította
az, hogy megindult a szülés. Carlisle orvos lévén segített Marissának
és egy röpke fél órás szülés után megszületett Elena. Nagyon szép és
egészséges kislány lett. Alejandro és Marissa megígérték, hogy
hamarosan meglátogatnak minket. Mi egy kis örömmel, de mégis
szomorúan indultunk haza.

Sziasztok!

FENT A FRISS
Bocsi a késésért.
Kicsit rövid lett, de ha kapok elég komit,
akkor holnap is lesz új fejezet.:D
Kérlek írjatok KOMIT!
Köszönöm mindenkinek, aki várta, mert
nagyon jó érzés és remélem legalább annyi
komit kapok, mint ahányan vártátok a frisset.
Jaj, már 23 rendszeres olvasóm van.
Szeretem ezt a számot.
Je és Mesi, bármikor zaklathatsz. :D
Ja és van chat, tehát ha valaki szeretne beszélgetni,
akkor csak hajrá.
Puszi: Rella

Segítenek?

(Edward szemszöge)

Reggel elbúcsúztam Bellától és Renesméetől, bár
szörnyen nehezemre esett otthagyni őket. Denverből
egy órája szállt föl a gépünk. A mellkasomban egy
fura szorító érzést érzek, talán ez a fizikai jele mennyire
fáj a lányok hiánya. Annyira szeretem őket, hogy
fizikailag fáj távol lennem tőlük. Ha ők nem lennének
az életem megszűnne. Most Volterrába tartok Carlisleval
és Emmettel a Volturihoz, nem bízunk bennük, de máshoz
nem nagyon fordulhatunk. Remélhetőleg segíteni fognak
és nem próbálnak minket becsapni, de ha megpróbálják
én úgy is hallani fogom. New York-ban átszálltunk a
Rómába tartó gépre. Carlisle gondolatai a találkozó körül
forogtak. Ő bízott benne, hogy tudnak nekünk segíteni vagy
valamilyen megoldást találni a kialakult helyzetre.
Emmett, hát ő Emmett. Szeretné, ha Bella és Renesmée
meggyógyulnának, de ő nem olyan pozitívan gondolkodik,
mint Carlisle. Egy estleges hars gondolata úgy öt percenként
jut eszébe. Mikor már vagy huszadszor gondolt erre
rászóltam:
- Emmett, ez most nem segít.
- Bocsi, tesó. Tudom miért megyünk, de az agyam egy
része mindig egy jó kis körül forog – magyarázta Emmett.
- Minden rendben? – kérdezte apánk.
- Igen, csak Emmett agya bizonyos dolgok körül forog –
meséltem apámnak.
- Emmett, most az a legfontosabb, hogy Bella és Renesmée
meggyógyuljon – nézett Carlisle komolyan öcsémre.
- Tudom – válaszolta és tényleg nem gondolt többet ilyen
dolgokra.
Nem telt bele sok idő és egy női hang arra kért, hogy csatoljuk
be az öveinket, mert hamarosan leszállunk. A reptéren egy bérelt
kocsi várt ránk, természetesen sötétített ablakokkal. Apám vezetett.
Úgy egy órája mehettünk már, mikor megláttuk Volterra
falait. A város annak ellenére, hogy kik vagy inkább mik
lakják gyönyörű. A kocsival leparkoltunk a városon kívül és
gyalog indultunk el az óratoronyhoz. A toronynál mindig van
valaki, aki vigyáz a rendre és alkalmanként fogadja a látogatókat.
Végig az árnyákban maradtunk, nehogy az emberek meglássanak
minket csillogni. A toronyhoz érve már láttuk is, akit kerestünk,
ugyanis Félix már várt ránk.
- Isten hozott Volterrában – köszöntött minket.
- Hello Félix – köszöntem én is.
- Üdvözöllek én Félix – köszönt apám illedelmesen, míg Emmett
csak biccentett.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Aroval szeretnénk beszélni – válaszoltam.
- Akkor kövessetek – mondta és már el is indult.
Azon a föld alatti csatornán mentünk, amin legutóbb Bellával, amikor
megmentett engem a biztos haláltól. Pár perc alatt a kör alakú
teremben voltunk, ahol a három trónon Aro, Caius és Marcus
ült. Amint megláttak minket Aro elmosolyodott, de volt
valami ami megdöbbentett. Egyikük gondolatait sem
hallottam, sem a három vezetőét, sem a teremben
tartózkodó másik kilenc vámpírét. Biztos találtak valakit,
aki blokkolni tudja a képességemet, de így nem tudom
mi jár a fejükben.
- Carlisle, Edward, Emmett örülök, hogy újra láthatlak
titeket – örvendezett Aro.
- Üdvözlünk Aro – válaszolt apám a köszöntésre.
- Minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdezte Aro.
- Segítségre lenne szükségünk – válaszoltam most én.
- Eláruljátok miben? – kérdezősködött tovább Caius.
- Renesmée megbetegedett és már egy hete nincs
magánál – meséltem el.
- Sajnálattal hallom. Hogy viseli a drága Bella? – tett egy
gyenge kísérletet az együttérzésre Aro.
- Ami azt illeti Bella kómában van – adtam választ a kérdésére.
- Az meg hogy lehet? – láttam arcán a megdöbbenést.
-Renesmée és Bella között olyan erős kapocs van, hogy
Bella ugyanabba az állapotba került, mint lányunk – feleltem
elhallgatva a teljes igazságot.
Nem hiszem, hogy a Volturinak tudnia kéne, hogy egymástól
függenek.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte ellenségesen Caius.
- Reméltük ti esetleg tudtok valamit vagy hallottatok
hasonló esetről.
- Sajnáljuk Edward, mi semmi ilyesmiről nem hallottunk –
válaszolta Aro.
- És ha hallottunk volna, miből gondolod, hogy elmondanánk? –
szegezte nekem a kérdést Caius.
- Hogy lehetsz ilyen? Ő csak egy kislány, aki nevet, játszik és sír
ha rossz kedve van. Aki azt kérdezi:’ Apa zongorázol nekem?’
vagy azt, hogy: ’Mami játszol velem?’. Ő csak egy gyerek.
- Ő egy félvér – sütött Caius hangjából a harag, ahogy ezt kimondta.
- Igen, de akkor is csak egy gyerek, aki senkinek nem ártott –
mondtam én is dühösen.
- Fiam, nyugalom – mondta apám és a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom Edward, nem tudunk segíteni – mondta Aro.
- Köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta Carlisle.
Elindultunk kifelé és már az ajtónál jártunk, amikor Aro
utánunk szólt:
-Várjatok! Talán…

Kíváncsi vagyok

Várja valaki a frisset?
Már kész van, de ha nem várja senki nem rakom föl.
Na lássuk ki kíváncsi.
Számolok. :D
Puszi: Rella

Kérdés

Sziasztok!
Tetszett valakinek valamelyik szám a listából?
Esetleg töröljem a listát?
Ja és ha valaki akarja, nyugodtan írja meg
nekem milyen számokat szeret.
Puszi: Rella

Drága olvasóim...

Sziasztok!
Fent a FRISS!
A * kérlelő bociszemek * - nek köszönhetően.
Juj, már 22 rendszeres olvasóm van. :D
Jaj, ez már két kettes. :D
Köszönöm mindegyiküknek.
Amikor nem kaptam csak 2 komit,
azt hittem nem tetszik a folytatás,
és elbizonytalanodtam.
Szóval, hogy ne legyenek ilyen csúszások,
KÉRLEK írjatok komit. Csak egy rövidet.
De, ha valaki akar írhat részleteset is, mert
annak nagyon örülök. :D
Jó olvasást.

Ui.: Írjatok KOMIT, kérlek. Aki eddig is írt,
annak hatalmas puszit küldök.
Puszi: Rella

8. Értük bármit

(Edward szemszöge)

Órák óta csönd van. Semmi mozgás, mintha megállt
volna az idő. Amikor az ember boldog csak úgy repül
az idő, de mikor szenved, megáll. Miért tart tovább a
szenvedés, mint a boldogság?
Mozgást, és beszélgetést hallottam a nappaliból. Talán
találtak valamit, aminek a segítségével az én Bellám és
Renesméem meggyógyulhat. Apám nagyon erősen
koncentrált, hogy meghalljam a gondolatait, amiknek ez
volt a lényege: ’ Edward, kérlek, gyere le, beszélnünk kell!’
- Nem. Nem hagyom őket egyedül.
Nem lepte meg őket a válaszom.
- Majd én velük maradok – ajánlotta Alice az ajtóból.
- Nem hagyom itt őket egy percre sem – jelentettem ki.
- Fiam, muszáj beszélnünk.
Akkor beszéljünk itt, mert én nem megyek sehová.
- Rendben.
Mire kimondta, már az egész család a szobában volt.
Rosalie a lányom mellé sétált, és végig simított az arcán,
míg Alice Bellához szaladt, és egy puszit nyomott az arcára.
Jasper és Emmett csöndben az ágy végéhez, anya és apa
mellém álltak , és a vállamra tették a kezüket. Percekig senki
nem szólalt meg. Mindenkinek hiányzik Bella és Renesmée
hangja, nevetése, és a vidám játszadozások. Hiányzik nekik
egy testvér, egy sógornő, egy barátnő, egy unoka, egy kislány,
aki minden nap játszik velük, akinek mesét mondhatnak.
Nekem a lányom és a szerelmem hiányzik.
Végül Carlisle törte meg a csöndet:
- Fiam, muszáj beszélnünk valamiről.
- Hallgatlak – mondtam, mivel mióta életem értelmei itt
fekszenek nem figyelek a gondolatokra.
- Edward, egy hete kutatunk és semmi eredmény, semmi,
amivel bármit is kezdhetnénk.
- Tudom.
- Szerintünk el kellene menni a Volturihoz – mondta halkan.
Renesmée születése óta nem találkoztunk velük, és akkor
sem valami békés szándékkal jöttek hozzánk. Azóta az
eset óta egyikünk sem bízik a Volturiban.
- Minek? – kérdeztem egy kicsit indulatosan.
- Talán ők tudnak segíteni.
- Hogyan? Renesmée különleges, előtte még félvért
sem láttak.
- Hatalmuk van, Edward. A hatalmuk a tudásukból fakad.
Azóta lehet, hogy már többet tudnak.
- Nem bízom bennük.
- Ahogy egyikünk sem – tette hozzá Rosalie.
- És mégis tőlük kérjünk segítséget? – kérdeztem.
- Edward! Mi mind ugyanazt akarjuk, azt, hogy Bella
és Renesmée meggyógyuljon. Ha ezért a Volturihoz kell
mennünk, megtesszük – mondta Alice elszántan.
- Bármit megtennék értük – néztem a két legcsodálatosabb
személyre az életemben.
- Tudjuk – mondták egyszerre.
- Ki menjen Olaszországba? – kérdeztem minden érzelem nélkül.
- Úgy gondoljuk Emmettnek, neked és nekem kellene mennünk –
felelte apám.
- Én nem hagyom itt őket – mondtam már nem először.
- Alice nem mehet, mert Aro szemet vetett rá. Rose és Esme
ápolja Belláékat. Jasper pedig vigyáz a lányokra. Lásd be,
Edward, ez a legjobb megoldás – magyarázta Carlisle.
- Nem tudom itt hagyni őket – suttogtam kétségbeesetten.
- Tudom fiam, de muszáj – mondta Esme, és átölelt.
- Edward, nem engedem, hogy bajuk essen. Vigyázni fogok
rájuk – ígérte Jasper.
- Nagyon megszerettem Bellát. Renesmée olyan, mintha egy
kicsit az én lányom is lenne. Bármit megtennék értük, Edward,
ők is a családom. A családért mindent megteszek – mondta ki
Rosalie hangosan, mit érez a családdal kapcsolatban.
- Köszönöm – néztem végig mindegyikükön.
- Szeretünk titeket, Edward! –nézett Alice a szemembe.
- Mi is szeretünk titeket! – kijelentésem alatt végignéztem
mindenkin. Láttam a szemükben az őszinte szeretetet.
- Mikor akartok indulni? – kérdeztem.
- Holnap. Minél hamarabb, annál jobb – mondta Emmett.
- Akkor holnap. Mindent elrendeztetek? –néztem apámra
a válaszért.
- Igen, mindent. Reggel nyolckor indulunk a reptérre.
- Jó.
- Addig magatokra hagyunk titeket – mondta anyám, és
kiterelt mindenkit a szobából.
Én csak néztem őket. Harcolni fogok értük. Mindent
megteszek, hogy ismét velem lehessenek, ha ezért a
Volturihoz kell mennem, akkor elmegyek. Értük bármit.

7. Nincs nagyobb fájdalom

(Edward szemszöge)

Eltelt egy hét, és még mindig semmi változás. Carlisle,
Emmett és Jasper a betegségre keres gyógymódot.
Ismerősökhöz utaznak világszerte, könyveket bújnak,
de még mindig semmi. Apám megpróbált mindent,
amit csak lehetett, az összes orvosi tudását bevetette.
Renesmée láza még mindig nem akar lemenni, ezért
naponta többször is hideg vizes zuhanyt kell vennie,
amiben Alice, Rose vagy Esme segít. Ők mind itt
vannak, és segítenek az ápolásukban. Nagyon hálás
vagyok nekik a sok segítségért, egyedül nem is tudom,
mihez kezdenék. Mind nagyon szeretik Renesméet és
Bellát. Aggódnak. Mind aggódunk.

Mikor Bella vámpír lett, azt hittem többet nem kell
eszméletlenül látnom. Szörnyű érzés. Nem tehetek
semmit a szerelmemért, aki szerint van lelkem, aki
nélkül nem tudok élni és ez rettenetesen fáj.
És Renesmée a lányunk. Mindig nagyon féltjük,
és aggódunk érte Bellával. Most a mi szerelmünk
gyümölcse itt fekszik betegen. Szörnyű, amikor egy
szülő így látja a gyerekét, amikor mindenáron segíteni
akar, de nem tud.
Bár én lennék a helyükben, csak egyiküket se kelljen
így látnom. Én megérdemelném. Annyi rosszat tettem
a létezésem során. Még most is nagyon fáj, ha arra
gondolok, hogy elhagytam az én Bellámat, ez volt
a legnagyobb hibám, mióta létezem. Ő megmentett
engem, azzal hogy utánam jött Olaszországba, én nem
tehetek érte semmit, és én ebbe beleőrülök.

Drága Renesmée. Én azt sem akartam, hogy megszülessen,
mert annyira féltettem Bellát. Mekkora bolond voltam.
El sem tudom nélküle képzelni az életünket, ő teszi
teljessé. Ő egy angyal, úgy, mint az édesanyja.
Nincs nagyobb fájdalom, annál, ha a számodra két
legfontosabb személy élete veszélyben forog. Mikor
a szerelmed és a lányod élet és halál között egyensúlyozik,
nincs annál nagyobb szenvedés. Hogy lehet ezt kibírni?
Mindig is tudtam, hogy Bella és Renesmée nagyon
közel áll egymáshoz. Már a kezdetektől, amióta Bella
megtudta, hogy terhes, azóta védte a kisbabáját, a mi
Renesmée-nket. Az ő kapcsolatuk azóta csak szorosabb
lett.
Egy hete el sem mozdultam, csak nézem őket, néha
dúdolok nekik, vagy beszélek hozzájuk. Most is úgy
érzem beszélnem kell hozzájuk, hogy bocsánatot kérjek
a hibáimért, és hogy megkérjem őket arra, hogy maradjanak
velem.
- Drága Bellám! Annyira sajnálom. Kérlek, ne haragudj
rám a hibáimért, és nyisd ki a szemed. Nézz rám és mondd,
hogy velem maradsz, kérlek. Nem voltam a legjobb férj,
még táncolni sem tanítottalak meg, de ígérem, az leszek.
Megteszek mindent, hogy boldognak lássalak, hogy te legyél
a világon a legboldogabb, csak kérlek, maradj velem.
Hiányzik a hangod, az érintésed, a nevetésed. Te hiányzol.
Szeretlek, te vagy az életem.
Megálltam, mivel a visszafojtott zokogás erősebb volt nálam,
és kitört belőlem. Miután ismét egyenletesen vettem a
levegőt, eldúdoltam az én egyetlen szerelmem altatódalát.
- Én kis Renesméem. Egyetlen kislányom, te kis angyal.
Bárcsak aludni látnálak és nem, így betegen. Tudom, hogy
rossz apa voltam, már attól a perctől kezdve, hogy tudomást
szereztem a jöveteledről. Kérlek, ne haragudj rám. Mindig is
szerettelek, csak nagyon féltettem anyukádat. Te vagy a
legcsodálatosabb gyerek, nálad jobbat elképzelni sem tudok.
Ha megbocsátasz nekem a hibáimért, ígérem mindent jóvá teszek
és olyan apukád leszek, amilyet megérdemelsz. Kérted, hogy
tanítsalak meg zongorázni, ha meggyógyulsz megtanítalak, és
jobb leszel, mindenkinél ezen a földön. Kérlek ,gyógyulj meg, és
gyere vissza hozzám, és a mamihoz. Nagyon szeretünk. Kérlek,
kincsem, ébredj fel.
Elénekeltem az egyik kedvenc dalát*, hogy lenyugodjak.
Olyan kicsi még szegény, és annyi mindenen kellett
már keresztülmennie. Csak néztem őket, nem tudtam,
mit mondhatnék még.
*(http://www.youtube.com/watch?v=cVbZmCQT6Ec )

Sziasztok!

FENT AZ ÚJ FEJEZET!
Jó olvasást.
Légyszi írjatok komit.
Puszi: Rella

6. Ez lehetséges?

(Edward szemszöge)

Már órák óta beszélgetünk. Mindenki jól érzi magát,
nevetünk, viccelődünk. Egy boldog család vagyunk.
Szeretjük egymást. Ránéztem a két legfontosabb
személyre az életemben , akik nem más , mint Bella,
a feleségem, és Renesmée, a lányom. Láttam, hogy
lányunk elég laposakat pislog, ezért szóltam is
neki:
- Renesmée, szerintem menned kéne lefeküdni.
- Rendben, apa – válaszolta és már el is indult, de
még visszafordult elköszönni :
- Jó éjszakát!
- Jó éjt, kicsi lány – köszönt el tőle mindenki.
- Anya felkísérsz? – kérdezte Renesmée, a lépcső
aljánál megállva.
- Persze, tündérem – válaszolta szerelmem, és már
ment is lányunk után.
A lépcső felénél járhattak, mikor meghallottam
Renesmée elhaló hangját:
- Mami, szédülök.
- Edward! –szólt Bella kétségbeesetten, miközben
elkapta lányunk elernyedt testét.
Épp hogy odaértem és megtartottam őket, mivel a
következő pillanatban Bella is összeesett.
- Valaki segítsen – kértem gyorsan, nehogy elejtsem
valamelyiküket.
A szüleim azonnal mellettem termettek és Renesmée-vel
a szobánkba mentek. Én Bellával a karomban szorosan
a nyomukban voltam. Az ágy egyik oldalára a lányomat, a
másik oldalra szerelmemet tettük.
- Carlisle mi történt? Mi van velük? – kérdeztem, de a
végére az ijedségtől elhalt a hangom.
- Még nem tudom meg kell őket vizsgálnom – mondta.
Az ő mindig higgadt hangjában hallottam valami szokatlant.
Meglepettség és értetlenség csendült benne.
- Jobb lenne, ha kimennél – mondta apám.
- Maradok – határoztam el magam.
- Fiam , menj ki! – utasított apám határozottan,
mivel látta , hogy leblokkoltam.
- Edward, gyere! Ne nehezítsd meg Carlisle dolgát –
húzott ki anyám a szobából.
A folyosón ott volt a család többi tagja. Arcukon döbbenet
és értetlenség uralkodott. A gondolataikból tudom, hogy
nem értik, mi történt. Még Alice sem. Ez meglepett.
- Nem láttad? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta elkeseredetten.
- Most sem látsz semmit?
Láttam, hogy erősen koncentrál, majd megszólalt:
- Sajnálom, nem látom. Olyan zavaros – felelte és a
bűntudat ott volt a hangjában.
- Nem a te hibád – átöleltem, jelezve, hogy nem
haragszom rá.
- Mi történt? – hangzott Emmett értetlen hangja.
- Nem tudom. Elindultam feléjük, mikor meghallottam,
hogy Renesmée szédül, és mire odaértem, már mind a
ketten ájultan zuhantak a karomba.
Mindenki a hallottakon gondolkodott. Senki nem tudja,
mitől ájulhatott el Renesmée és Bella.
Körülbelül tíz perc múlva nyílt az ajtó, és Carlisle lépett
ki rajta.
- Hogy vannak? Mi van velük? – kérdeztem azonnal.
- Renesmée beteg. Lázas és nincs magánál. Egyelőre
nem tudom, milyen betegsége lehet.
- És Bella? – sürgettem.
- Renesmée és Bella között olyan erős az anya – lánya
közötti kapocs , hogy egymástól függenek. Ha az egyikük
rosszul van, akkor a másik is. Mivel Bella vámpír, ő
ebben a kómához hasonló állapotban marad, amíg
Renesmée jobban nem lesz.
- Ne, ne, ne! Nem bírom nélkülük! Nem veszíthetem el
Őket! – szúrt a szemem a könnyek nélküli sírástól, és
éreztem, hogy a lábaim megrogynak. A fal mellett
lecsúsztam a földre, majd a kezembe temettem az arcomat.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy meggyógyítsam őket.
Nem engedem, hogy elveszítsd őket – ígérte apám.
- Én nem tudom mit… köszönöm – suttogtam.
- Jaj, Edward…- ölelt át anyám, akit szintén a könnyek
nélküli zokogás rázott.
Így csöndben hallgattunk egy ideig, majd felálltam, és
végignéztem szüleim és testvéreim arcán. Nem tudom,
mit mondhatnék nekik , ezért csak ennyit mondtam:
- Bemegyek hozzájuk.
Egy órája még nevetgéltünk és boldogok voltunk. A
nyugodt békénk egy szempillantás alatt elillant, és a
két legfontosabb személy az életemben, itt feküdt előttem
eszméletlenül, de én nem tehettem értük semmit.
A miattuk érzett aggodalmam és félelmem darabokra
törte a szívemet. Ők a mindeneim. Nélkülük nem is létezem.
Ők éltetnek.

Boldog...

Boldog Születésnapot Enikő!
Az ajándékod: a következő fejezetet neked ajánlom!
Legyen szép napod!
Puszi: Rella

5. Kiderül a titok

(Edward szemszöge)


Mind a nappaliban tévézünk, kivéve Carlisle, de ő is
perceken belül itthon lesz. Anya már nagyon izgatott.
Alice, ami őt illeti, ő már órák óta vigyorog. Egy
vígjátékot nézünk, bár igazság szerint csak Emmett
és Renesmée nézi. A többiek a gondolataikkal vannak
elfoglalva. Rose-nak a vásárláson járt az esze. Jaspert,
Alice és Esmé érzései kötötték le. Én tudtam az érzéseik
okát, de bátyám nem, így őt lekötötte a találgatás. Anyám
és a húgom az új házról fantáziálgattak. Egyvalaki
gondolatairól nem tudtam semmit. Belláéról. Szerelmem
csöndesen hozzám bújt és lehunyta a szemeit, mintha
aludna. Én akkor csinálom ezt, ha visszagondolok
a múltra. Talán ő is ezt csinálja. Körülbelül két perce
töprengtem, mikor meghallottam, ahogy apám
rákanyarodik a házunkhoz vezető útra. Anya rögtön
felpattant, és az ajtóhoz ment. Egy pillanat múlva, már
hallottuk is Carlisle-t:
- Szia, drágám – mondta.
Egy visszafogott csók után beljebb léptek, és apa nekünk
is köszönt:
- Sziasztok!
- Szia –hallatszott mindannyiunk hangja.
- De jó, hogy itthon vagy nagyapa! – ujjongott lányom,
és apám karjaiba szökkent, hogy ő is megkaphassa a
szokásos puszit.
- Én is örülök, bogaram – nevette el magát.
Apa is leült közénk. Anya azt tervezte, hogy a film
után mondja el az ötletét. A filmnek, úgy húsz perc múlva
vége lett , és anyu félve a reakcióktól, de belekezdett:
- Szeretnék beszélni veletek valamiről – mondta halkan.
- Na, végre! – szólalt meg Alice, türelmetlenül.
- Alice – szóltam rá, finoman.
- Bocsi anyu, fojtasd csak – kért elnézést.
- Semmi baj! Arról szeretnék veletek beszélni, hogy a
költözés előtt még nagyon örülnék, ha felújíthatnám az
új házat.
- Felújítás! Felújítás! Felújítás! – sipítozta Alice.
- Ez nagyon jó. Már úgyis szerettem volna pár új
dolgot a szobánkba – lelkesedett Rosalie is.
- Kell valamit rombolni? – kérdezte Emmett.
Erre mindenki elnevette magát.
- Szóval nem bánjátok? – anya biztosra akart menni.
- Mit? Hisz ez remek ötlet – bíztatta Esmét szerelmem is.
- Igen, az – helyeselt Carlisle.
- Látod, nagymami! Én megmondtam, hogy tetszeni
fog nekik az ötlet.
- Igen, kincsem! Te megmondtad – mosolygott most
anyám is.
Mindenki a terveiről beszélgetett a következő órákban.
Sok ötlet felmerült, de az egyetlen, ami biztos, hogy
a saját szobáját mindenki maga alakítja, amilyenre
szeretné. A közös helyeket, mint a nappali és a konyha
Esmé tervezi meg. A lányok terveznek és vásárolnak,
míg a fiúk bontanak és átépítenek.

4. Ajándékok

(Edward szemszöge)

Bellával az ágyon feküdtünk. Egymást néztük és Debussyt
hallgattunk, miközben azt vártuk, mikor ér haza lányunk.
Szerelmem egyik hajtincsével játszadoztam, mikor könnyed
léptek hangját hallottam, melyek az ajtó előtt elhaltak.
Azután az ajtón halk kopogtatás hallatszott.
- Szabad - mondtuk egyszerre Bellával.
Renesmée lépett be, és míg egy szökkenéssel lehuppant
mellénk az ágyra, annyit mondott:
- Sziasztok!
- Szia – mondtam és rámosolyogtam.
- Szia tündérem – mondta szerelmem, miután megpuszilta
lányunkat.- Jót sétáltatok Esmével?
- Igen, de most megyek ha nem baj, mert nagyival sütit sütünk.
- Persze, menj csak – bíztattam. Örültem, mert legalább a sütit
Szereti, nem úgy, mint a legtöbb emberi ételt.
- Segíthetek nektek?- kérdezte feleségem.
- Persze, mami.
Bella még adott egy csókot, majd Renesméevel lementek a
konyhába, engem egyedül hagyva a szobánkban. Azon
kezdtem gondolkodni, mivel lephetném meg őket. Sok
ötletet elvetettem, mire találtam egy igazán jót. A család
minden tagjának van egy ékszere, ami a címerünket ábrázolja.
Carlislenak gyűrűje, Esmének karkötője, Rosenak és Alicenek
nyaklánca, míg Jaspernek, Emmettnek és nekem csuklópántunk
van. Bellának és Renesméenek még nincs, ezért ez lesz az én
ajándékom nekik. Alice biztos látott valamit, mikor elhatároztam
magam, mert kis keze az ajtónkon koppant.
- Gyere be Alice!- szóltam barátságosan.
- Nem akarlak zavarni- mondta egy kicsit félénken.
- Nem zavarsz- nyugtattam meg.
- Leülhetek?- kérdezte.
- Persze - ahogy kimondtam már mellettem is ült.
- Edward segíthetek neked a ……tervedben?- kérdezte
reménykedő szemekkel.
- Persze, hogy segíthetsz – mosolyogtam rá.
- Nem veszed tolakodásnak?
- Nem, dehogy. Mindenképp megkértelek volna.
- Köszönöm - és mikor rám nézett, láttam a szemeiben,
hogy nagyon örül.
- Ugyan már!- legyintettem.
- Tényleg köszönöm - mondta és megölelt.
- Alice, valami baj van? - kérdeztem. Alice ilyenkor majd
kicsattan az örömtől, de most olyan, mintha meghatott lenne.
- Semmi, csak örülök, hogy végre te is boldog vagy - felelte
a rá jellemző mosollyal az arcán.
- Én is - mosolyogtam rá. Szeretem a húgomat, ő mindig is
nagyon aggódott értem. Most együtt örül velem a boldogságomnak.


Körülbelül fél óra tervezgetés után megvolt milyenek
lesznek az ékszerek. Mind a kettő nyaklánc lesz.
Bella medálja könnycsepp alakú, elején a címerrel,
hátoldalán pedig az áll majd: ’Örökkön örökké.’
Renesmée egy szív alakú medált kap majd elején a
címerrel. Az övén a felirat így hangzik majd: ’Szeretlek.
Az életemnél is jobban.’ A terveket Alice holnap elviszi
egy ékszerészhez. Ő nagyon izgatott és meg kell hagyni,
én is. Remélem tetszik majd nekik.

3. Kis titok

(Esmé szemszöge)

- Renesmée nincs kedved sétálni egy kicsit?- kérdeztem
unokámtól.
- De igen.- mosolygott rám.
- Vigyázok rá!- intéztem szavaimat fiamékhoz.
- Tudjuk Esmé!- felelte Bella. Ő annyira kedves.
Mindannyiunk életébe fényt hozott, de különösen
Edwardéba.
- Gyere kicsim!- mondtam, mire ő megfogta a kezem és
már mentünk is ki a házból. Mindig is fájt, hogy nem lehettem
anya, de most már itt van nekem Rosalie, Emmett, Alice,
Jasper, Bella és Edward. Így már nem fáj annyira. Most pedig
nagymama lettem. Az unokám Renesmée egy angyal.
- Hová megyünk?- hallottam meg kérdését.
- Egy szép helyre amit nemrég találtam.
- Nagymami valami baj van?
- Nem angyalom. Miért kérdezed?
- Csak mert olyan csendben vagy.
- Elgondolkodtam. Ennyi az egész.
- Értem - mondta.
Megérkeztünk a kis vízeséshez, amit az egyik vadászatom
alkalmával találtam. Mosolyogva figyeltem unokám elképedt
arcát.
- Tetszik?- kérdeztem.
- Ez gyönyörű - mondta még mindig gyönyörködve a látványban.
- Szerintem is az.
Leültünk egy kidőlt fa törzsére és onnan néztük a víz csobogását.
- Eláruljak egy titkot?- kérdeztem pár perc csönd után, izgatottan,
mégis egy kis félelemmel.
- Persze – mondta ás rám emelte kíváncsi szemeit.
- Tudod nemsokára elköltözünk Spokane-be.
- Igen tudom.- felelte mosolyogva.
- Kinéztem egy nagy házat ott nekünk, de szeretném egy
kicsit felújítani - mondtam és vártam a reakcióját.
- Ez nagyszerű ötlet.
- Gondolod?
- Hát persze, én segítek bármiben.- felelte hatalmas
lelkesedéssel.
- Az jó lenne bogaram.- most már én is olyan lelkes voltam,
mint ő.
- De ez miért titok?
- Nem tudom a többiek mit szólnak majd.
- Biztos ők is jó ötletnek tartják majd - bíztatott.
- Remélem…
- Ne aggódj nagymami, én mindenben melletted állok.
- Köszönöm.- megöleltem és ő is szorosan tartott a kis
kezeivel.
- Kérdezhetek valamit?- kérdezte nagyon halkan.
- Kérdezz nyugodtan.
- Ott is lesz saját szobám, mint itt?
Felkacagtam a kérdésén.
- Persze, hogy lesz. Te választhatod ki a színét és be
is rendezheted.
- Komolyan?- kérdezte meglepetten.
- Hát persze.
- Jaj, én úgy örülök - hadarta vidáman.
- Én is - és tényleg örültem, mert az unokám boldog.
- A többieknek mikor mondod el?
- Este, amikor már Carlisle is itthon lesz.- válaszoltam
- Még ő sem tudja?- a hangjából arra következtetek
meglepődött, hogy még a férjemnek sem mondtam el.
- Nem, ez ma jutott az eszembe és még csak te tudod.
Ez a mi kis titkunk, estig ne mond el senkinek, jó?
- Rendben. A mi kis titkunk - és küldött felém egy
cinkos mosolyt, amit nem tudtam nem viszonozni.
- Gyere, ideje visszamennünk - mondtam, mert nem akartam,
hogy aggódjanak a szülei. Ismerve őket azt várják, mikor
érünk haza.
- Menjünk, úgyis ennék egy kis sütit.
- Süssünk?- olyan izgatott lettem. Imádtam neki sütni.
- Igen. Olyan csokisat.
Mivel imádja magát a csokit, a csokis süti a kedvence.
- Amilyet csak akarsz, angyalom - mondtam és elindultunk
vissza a házhoz.

2. Érzelmek

A hazaút gyors volt, mindössze tizenöt perc. Alice és Jasper halkan
beszélgettek. Szerelmem csendben volt. Tudtam miért ilyen
csendes. Nagyon egyszerű volt az oka: már otthon akart lenni.
Megálltam a ház előtt, hogy a többiek kiszállhassanak míg én
beállok a kocsival a garázsba. Mikor beértem a házba az első
amit hallottam ez volt:
- Mami!
A következő pillanatban már szerelmem karjaiban volt a lányunk.
Néhány másodpercig szorosan ölelték egymást. Olyan gyönyörűek
így együtt. Majd Renesmée megszólalt:
- Mami, hol van apu?
- Itt vagyok, kicsim.- mondtam, és már meg is öleltem őket.
- Jaj de jó hogy itthon vagytok, már nagyon hiányoztatok!
- Te is nekünk!- mondtuk egyszerre Bellával, mire mind a
ketten elmosolyodtunk.
Renesmée mindenkinek adott egy puszit míg Bella és én
leültünk a kanapéra. Mikor a többiek fölmentek az emeletre
lányunk odaszaladt és leült közénk, majd mi is megkaptuk
a puszinkat. Így hárman néztük a tévét. Míg Renesmée egy
mesén nevetett, addig a mi szánkara ő csalt mosolyt. Nagyon
szerette a meséket. Amikor már nem érdekelte a tévé
odafordult hozzám és kérlelő szemekkel azt kérdezte:
- Apa zongoráznál nekem egy kicsit?
Amikor így kér valamit pont olyan mint az anyja és
mivel egyiküknek sem tudok ellenállni, meg szívesen is
teszem csak ennyit mondtam:
- Neked bármikor kicsim.
Egy csókot adtam a fejére majd a zongorához ültem.
- Mit szeretnél mit játszak?- kérdeztem, bár sejtettem
a választ.
- A mami dalát!- jött a válasz. Imádja ezt a dalt.
Én mosollyal az arcomon már játszottam is.
Renesmée míg Bella ölébe ült, azt kérdezte:
- Mami, ugye milyen gyönyörű?
- Igen kicsim, gyönyörű.- válaszolta szerelmem
és ahogy nekem is, úgy lányunknak is feltűnt Bella
elérzékenyült hangja.
- Szeretlek mami!- mondta Renesmée.
- Én is szeretlek! Az életemnél is jobban.
És mint egy végszóra, a dal is végetért. Odamentem
hozzájuk és miközben őket öleltem az mondtam:
- Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem értelmei!
- Én is szeretlek apu.- mondta lányom.
- Örökkön örökké!- ennyi volt szerelmem válasza.
Megcsókoltam a feleségem, de nem tartott sokáig mert
egy hüppögő hangra lettünk figyelmesek.
- Miért sírsz, tündérem?- kérdezte Bella látva lányunk
könnyes arcát.
- Csak…csak…csak mert annyira szeretlek titeket.
- Jaj kicsim ne sírj!- töröltem le könnyeit mosolyogva.
Annyira aranyos volt, mégis a szívem szorult össze, hogy
sírni látom. Ekkor vettem észre, hogy mindenki lejött
és csöndesen figyelt minket. Kivéve Carlile mert ő
dolgozni volt. Amikor már látták, hogy Renesmée
nem sír, odajöttek mind megölelték és egyszerre
hangzott el mindegyikük szájából:
- Mi is szeretünk Renesmée.
Mire lányom immár mosolyogva válaszolta:
- Én is szeretlek titeket.

1.Mindennapok

Esme a kanapén ült és míg várta hogy családja hazaérjen
Renesmée halk szuszogását hallgatta aki az emeleten aludt.
Izgatott volt, mert ma egy nagyszerű ötlete támadt és
már megszerette volna osztani családjával. Folyton az
járt a fejében:' Vajon mit fognak szólni? '.

(Edward szemszöge)
A testvéreimmel és szerelmemmel a menzán ültünk tálcával
Előttünk, bár sosem ettünk semmit. Alice egy pillanatra a
semmibe révedt, majd egy fülig érő mosoly jelent meg az
arcán. Beleolvastam a gondolataiba és az én szám is mosolyra
görbült. Egymásra néztünk és Alice mosolyogva üzente gondolatban:
'Ne szólj a többieknek!'. Még mindig mosolyogva bólintottam.
Emmett, mint mindig észrevette a mi kis 'beszélgetésünket'.
- Min mosolyogtok? - kérdezte Emmett.
- Csak láttam egy vicces dolgot, de nem fontos. - füllentette Alice.
Emmett csak bólintott és Rosalieval kezdett beszélgetni.
Jasper érezte vidámságunkat, de hallottam a gondolataiban,
hogy tudja, ha Alice akarja úgyis elmondja neki. Szeretem ezt bennük.
Tudják mit érez a másik és mi esne jól neki. Bella is kérdőn nézett
rám, de én egy kis fejrázással tudattam vele, hogy nem fontos.
Kíváncsisága ellenére megajándékozott egy ragyogó mosollyal.
Odahajoltam és a fülébe súgtam:
- Szeretlek!
Mire ő csak annyit válaszolt:
- Én is szeretlek, mindennél jobban!
Mivel a menzán ültünk, csak egy visszafogott csókot nyomtam
ajkaira. Ő már mélyítette volna, de egy pillantással
tudatosítottam benne hogy itt nem lehet. Tudomásul vette,
mégis egy halk sóhaj hagyta el gyönyörű ajkait. Tudtam mit
érez most. Én is szomorú voltam, hogy csak eddig mehettünk el.
Kárpótlásképp a kedvenc féloldalas mosolyával ajándékoztam meg.
Ekkor becsengettek és mindenki ment a saját órájára. Bella és
én a biológia terem felé mentünk. Ez volt az utolsó óránk.
Mint minden közös óránkat ezt is azzal töltöttük, hogy egymást
néztük. Csak akkor fordultunk el egymástól, ha a tanár kérdezett
valamit. Bellával már tökéletesítettük a gondolatolvasást, így
ha valamit akart üzenni gondolatban azt meghallottam, de csak
ha ő is akarja. Most órán csak egy valamit üzent:
’ Hiányzik Renesmée ’. Megszorítottam a kezét jelezve, hogy én is
így érzek. Renesmée. A Mi csodálatos lányunk. Ő egy hatalmas
ajándék nekünk. Gyönyörű, okos, ó és azok a csokoládébarna
szemek. A szemei pont olyanok, mint amilyenek az édesanyjáé,
Belláé voltak még emberként. Renesmée félig ember és félig
vámpír azaz félvér. Bella még ember volt a szülésnél, de csak
úgy menthettük meg ha őt is átváltoztattuk vámpírrá. Én azóta
határtalanul boldog vagyok. Van egy szerető családom, egy
feleségem, aki az életemnél is fontosabb, ahogy a lányunk is,
aki a szemünk fénye. A család minden tagja bármit megtenne
érte. Elmélkedésemből a csengő ragadott ki. Megfogtam
szerelmem kezét és a fülébe súgtam, hogy csak ő hallja:
-Menjünk haza a lányunkhoz!
Egymásra mosolyogtunk és már mentünk is a kocsinkhoz.
Mivel egy kocsiban nem férnénk el mind a hatan , ezért
Alice, Jasper, Bella és én a Volvómmal jártunk, míg Rose és
Emmett , Rosalie BMW-jével járt iskolába. Ez az utolsó
évünk. Hamarosan minden percünket a lányunkkal tölthetjük.