6. Ez lehetséges?

(Edward szemszöge)

Már órák óta beszélgetünk. Mindenki jól érzi magát,
nevetünk, viccelődünk. Egy boldog család vagyunk.
Szeretjük egymást. Ránéztem a két legfontosabb
személyre az életemben , akik nem más , mint Bella,
a feleségem, és Renesmée, a lányom. Láttam, hogy
lányunk elég laposakat pislog, ezért szóltam is
neki:
- Renesmée, szerintem menned kéne lefeküdni.
- Rendben, apa – válaszolta és már el is indult, de
még visszafordult elköszönni :
- Jó éjszakát!
- Jó éjt, kicsi lány – köszönt el tőle mindenki.
- Anya felkísérsz? – kérdezte Renesmée, a lépcső
aljánál megállva.
- Persze, tündérem – válaszolta szerelmem, és már
ment is lányunk után.
A lépcső felénél járhattak, mikor meghallottam
Renesmée elhaló hangját:
- Mami, szédülök.
- Edward! –szólt Bella kétségbeesetten, miközben
elkapta lányunk elernyedt testét.
Épp hogy odaértem és megtartottam őket, mivel a
következő pillanatban Bella is összeesett.
- Valaki segítsen – kértem gyorsan, nehogy elejtsem
valamelyiküket.
A szüleim azonnal mellettem termettek és Renesmée-vel
a szobánkba mentek. Én Bellával a karomban szorosan
a nyomukban voltam. Az ágy egyik oldalára a lányomat, a
másik oldalra szerelmemet tettük.
- Carlisle mi történt? Mi van velük? – kérdeztem, de a
végére az ijedségtől elhalt a hangom.
- Még nem tudom meg kell őket vizsgálnom – mondta.
Az ő mindig higgadt hangjában hallottam valami szokatlant.
Meglepettség és értetlenség csendült benne.
- Jobb lenne, ha kimennél – mondta apám.
- Maradok – határoztam el magam.
- Fiam , menj ki! – utasított apám határozottan,
mivel látta , hogy leblokkoltam.
- Edward, gyere! Ne nehezítsd meg Carlisle dolgát –
húzott ki anyám a szobából.
A folyosón ott volt a család többi tagja. Arcukon döbbenet
és értetlenség uralkodott. A gondolataikból tudom, hogy
nem értik, mi történt. Még Alice sem. Ez meglepett.
- Nem láttad? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta elkeseredetten.
- Most sem látsz semmit?
Láttam, hogy erősen koncentrál, majd megszólalt:
- Sajnálom, nem látom. Olyan zavaros – felelte és a
bűntudat ott volt a hangjában.
- Nem a te hibád – átöleltem, jelezve, hogy nem
haragszom rá.
- Mi történt? – hangzott Emmett értetlen hangja.
- Nem tudom. Elindultam feléjük, mikor meghallottam,
hogy Renesmée szédül, és mire odaértem, már mind a
ketten ájultan zuhantak a karomba.
Mindenki a hallottakon gondolkodott. Senki nem tudja,
mitől ájulhatott el Renesmée és Bella.
Körülbelül tíz perc múlva nyílt az ajtó, és Carlisle lépett
ki rajta.
- Hogy vannak? Mi van velük? – kérdeztem azonnal.
- Renesmée beteg. Lázas és nincs magánál. Egyelőre
nem tudom, milyen betegsége lehet.
- És Bella? – sürgettem.
- Renesmée és Bella között olyan erős az anya – lánya
közötti kapocs , hogy egymástól függenek. Ha az egyikük
rosszul van, akkor a másik is. Mivel Bella vámpír, ő
ebben a kómához hasonló állapotban marad, amíg
Renesmée jobban nem lesz.
- Ne, ne, ne! Nem bírom nélkülük! Nem veszíthetem el
Őket! – szúrt a szemem a könnyek nélküli sírástól, és
éreztem, hogy a lábaim megrogynak. A fal mellett
lecsúsztam a földre, majd a kezembe temettem az arcomat.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy meggyógyítsam őket.
Nem engedem, hogy elveszítsd őket – ígérte apám.
- Én nem tudom mit… köszönöm – suttogtam.
- Jaj, Edward…- ölelt át anyám, akit szintén a könnyek
nélküli zokogás rázott.
Így csöndben hallgattunk egy ideig, majd felálltam, és
végignéztem szüleim és testvéreim arcán. Nem tudom,
mit mondhatnék nekik , ezért csak ennyit mondtam:
- Bemegyek hozzájuk.
Egy órája még nevetgéltünk és boldogok voltunk. A
nyugodt békénk egy szempillantás alatt elillant, és a
két legfontosabb személy az életemben, itt feküdt előttem
eszméletlenül, de én nem tehettem értük semmit.
A miattuk érzett aggodalmam és félelmem darabokra
törte a szívemet. Ők a mindeneim. Nélkülük nem is létezem.
Ők éltetnek.