Sziasztok!

FENT AZ ÚJ FEJEZET!
Jó olvasást.
Légyszi írjatok komit.
Puszi: Rella

6. Ez lehetséges?

(Edward szemszöge)

Már órák óta beszélgetünk. Mindenki jól érzi magát,
nevetünk, viccelődünk. Egy boldog család vagyunk.
Szeretjük egymást. Ránéztem a két legfontosabb
személyre az életemben , akik nem más , mint Bella,
a feleségem, és Renesmée, a lányom. Láttam, hogy
lányunk elég laposakat pislog, ezért szóltam is
neki:
- Renesmée, szerintem menned kéne lefeküdni.
- Rendben, apa – válaszolta és már el is indult, de
még visszafordult elköszönni :
- Jó éjszakát!
- Jó éjt, kicsi lány – köszönt el tőle mindenki.
- Anya felkísérsz? – kérdezte Renesmée, a lépcső
aljánál megállva.
- Persze, tündérem – válaszolta szerelmem, és már
ment is lányunk után.
A lépcső felénél járhattak, mikor meghallottam
Renesmée elhaló hangját:
- Mami, szédülök.
- Edward! –szólt Bella kétségbeesetten, miközben
elkapta lányunk elernyedt testét.
Épp hogy odaértem és megtartottam őket, mivel a
következő pillanatban Bella is összeesett.
- Valaki segítsen – kértem gyorsan, nehogy elejtsem
valamelyiküket.
A szüleim azonnal mellettem termettek és Renesmée-vel
a szobánkba mentek. Én Bellával a karomban szorosan
a nyomukban voltam. Az ágy egyik oldalára a lányomat, a
másik oldalra szerelmemet tettük.
- Carlisle mi történt? Mi van velük? – kérdeztem, de a
végére az ijedségtől elhalt a hangom.
- Még nem tudom meg kell őket vizsgálnom – mondta.
Az ő mindig higgadt hangjában hallottam valami szokatlant.
Meglepettség és értetlenség csendült benne.
- Jobb lenne, ha kimennél – mondta apám.
- Maradok – határoztam el magam.
- Fiam , menj ki! – utasított apám határozottan,
mivel látta , hogy leblokkoltam.
- Edward, gyere! Ne nehezítsd meg Carlisle dolgát –
húzott ki anyám a szobából.
A folyosón ott volt a család többi tagja. Arcukon döbbenet
és értetlenség uralkodott. A gondolataikból tudom, hogy
nem értik, mi történt. Még Alice sem. Ez meglepett.
- Nem láttad? – kérdeztem.
- Nem – válaszolta elkeseredetten.
- Most sem látsz semmit?
Láttam, hogy erősen koncentrál, majd megszólalt:
- Sajnálom, nem látom. Olyan zavaros – felelte és a
bűntudat ott volt a hangjában.
- Nem a te hibád – átöleltem, jelezve, hogy nem
haragszom rá.
- Mi történt? – hangzott Emmett értetlen hangja.
- Nem tudom. Elindultam feléjük, mikor meghallottam,
hogy Renesmée szédül, és mire odaértem, már mind a
ketten ájultan zuhantak a karomba.
Mindenki a hallottakon gondolkodott. Senki nem tudja,
mitől ájulhatott el Renesmée és Bella.
Körülbelül tíz perc múlva nyílt az ajtó, és Carlisle lépett
ki rajta.
- Hogy vannak? Mi van velük? – kérdeztem azonnal.
- Renesmée beteg. Lázas és nincs magánál. Egyelőre
nem tudom, milyen betegsége lehet.
- És Bella? – sürgettem.
- Renesmée és Bella között olyan erős az anya – lánya
közötti kapocs , hogy egymástól függenek. Ha az egyikük
rosszul van, akkor a másik is. Mivel Bella vámpír, ő
ebben a kómához hasonló állapotban marad, amíg
Renesmée jobban nem lesz.
- Ne, ne, ne! Nem bírom nélkülük! Nem veszíthetem el
Őket! – szúrt a szemem a könnyek nélküli sírástól, és
éreztem, hogy a lábaim megrogynak. A fal mellett
lecsúsztam a földre, majd a kezembe temettem az arcomat.
- Minden erőmmel azon leszek, hogy meggyógyítsam őket.
Nem engedem, hogy elveszítsd őket – ígérte apám.
- Én nem tudom mit… köszönöm – suttogtam.
- Jaj, Edward…- ölelt át anyám, akit szintén a könnyek
nélküli zokogás rázott.
Így csöndben hallgattunk egy ideig, majd felálltam, és
végignéztem szüleim és testvéreim arcán. Nem tudom,
mit mondhatnék nekik , ezért csak ennyit mondtam:
- Bemegyek hozzájuk.
Egy órája még nevetgéltünk és boldogok voltunk. A
nyugodt békénk egy szempillantás alatt elillant, és a
két legfontosabb személy az életemben, itt feküdt előttem
eszméletlenül, de én nem tehettem értük semmit.
A miattuk érzett aggodalmam és félelmem darabokra
törte a szívemet. Ők a mindeneim. Nélkülük nem is létezem.
Ők éltetnek.

Boldog...

Boldog Születésnapot Enikő!
Az ajándékod: a következő fejezetet neked ajánlom!
Legyen szép napod!
Puszi: Rella

5. Kiderül a titok

(Edward szemszöge)


Mind a nappaliban tévézünk, kivéve Carlisle, de ő is
perceken belül itthon lesz. Anya már nagyon izgatott.
Alice, ami őt illeti, ő már órák óta vigyorog. Egy
vígjátékot nézünk, bár igazság szerint csak Emmett
és Renesmée nézi. A többiek a gondolataikkal vannak
elfoglalva. Rose-nak a vásárláson járt az esze. Jaspert,
Alice és Esmé érzései kötötték le. Én tudtam az érzéseik
okát, de bátyám nem, így őt lekötötte a találgatás. Anyám
és a húgom az új házról fantáziálgattak. Egyvalaki
gondolatairól nem tudtam semmit. Belláéról. Szerelmem
csöndesen hozzám bújt és lehunyta a szemeit, mintha
aludna. Én akkor csinálom ezt, ha visszagondolok
a múltra. Talán ő is ezt csinálja. Körülbelül két perce
töprengtem, mikor meghallottam, ahogy apám
rákanyarodik a házunkhoz vezető útra. Anya rögtön
felpattant, és az ajtóhoz ment. Egy pillanat múlva, már
hallottuk is Carlisle-t:
- Szia, drágám – mondta.
Egy visszafogott csók után beljebb léptek, és apa nekünk
is köszönt:
- Sziasztok!
- Szia –hallatszott mindannyiunk hangja.
- De jó, hogy itthon vagy nagyapa! – ujjongott lányom,
és apám karjaiba szökkent, hogy ő is megkaphassa a
szokásos puszit.
- Én is örülök, bogaram – nevette el magát.
Apa is leült közénk. Anya azt tervezte, hogy a film
után mondja el az ötletét. A filmnek, úgy húsz perc múlva
vége lett , és anyu félve a reakcióktól, de belekezdett:
- Szeretnék beszélni veletek valamiről – mondta halkan.
- Na, végre! – szólalt meg Alice, türelmetlenül.
- Alice – szóltam rá, finoman.
- Bocsi anyu, fojtasd csak – kért elnézést.
- Semmi baj! Arról szeretnék veletek beszélni, hogy a
költözés előtt még nagyon örülnék, ha felújíthatnám az
új házat.
- Felújítás! Felújítás! Felújítás! – sipítozta Alice.
- Ez nagyon jó. Már úgyis szerettem volna pár új
dolgot a szobánkba – lelkesedett Rosalie is.
- Kell valamit rombolni? – kérdezte Emmett.
Erre mindenki elnevette magát.
- Szóval nem bánjátok? – anya biztosra akart menni.
- Mit? Hisz ez remek ötlet – bíztatta Esmét szerelmem is.
- Igen, az – helyeselt Carlisle.
- Látod, nagymami! Én megmondtam, hogy tetszeni
fog nekik az ötlet.
- Igen, kincsem! Te megmondtad – mosolygott most
anyám is.
Mindenki a terveiről beszélgetett a következő órákban.
Sok ötlet felmerült, de az egyetlen, ami biztos, hogy
a saját szobáját mindenki maga alakítja, amilyenre
szeretné. A közös helyeket, mint a nappali és a konyha
Esmé tervezi meg. A lányok terveznek és vásárolnak,
míg a fiúk bontanak és átépítenek.

4. Ajándékok

(Edward szemszöge)

Bellával az ágyon feküdtünk. Egymást néztük és Debussyt
hallgattunk, miközben azt vártuk, mikor ér haza lányunk.
Szerelmem egyik hajtincsével játszadoztam, mikor könnyed
léptek hangját hallottam, melyek az ajtó előtt elhaltak.
Azután az ajtón halk kopogtatás hallatszott.
- Szabad - mondtuk egyszerre Bellával.
Renesmée lépett be, és míg egy szökkenéssel lehuppant
mellénk az ágyra, annyit mondott:
- Sziasztok!
- Szia – mondtam és rámosolyogtam.
- Szia tündérem – mondta szerelmem, miután megpuszilta
lányunkat.- Jót sétáltatok Esmével?
- Igen, de most megyek ha nem baj, mert nagyival sütit sütünk.
- Persze, menj csak – bíztattam. Örültem, mert legalább a sütit
Szereti, nem úgy, mint a legtöbb emberi ételt.
- Segíthetek nektek?- kérdezte feleségem.
- Persze, mami.
Bella még adott egy csókot, majd Renesméevel lementek a
konyhába, engem egyedül hagyva a szobánkban. Azon
kezdtem gondolkodni, mivel lephetném meg őket. Sok
ötletet elvetettem, mire találtam egy igazán jót. A család
minden tagjának van egy ékszere, ami a címerünket ábrázolja.
Carlislenak gyűrűje, Esmének karkötője, Rosenak és Alicenek
nyaklánca, míg Jaspernek, Emmettnek és nekem csuklópántunk
van. Bellának és Renesméenek még nincs, ezért ez lesz az én
ajándékom nekik. Alice biztos látott valamit, mikor elhatároztam
magam, mert kis keze az ajtónkon koppant.
- Gyere be Alice!- szóltam barátságosan.
- Nem akarlak zavarni- mondta egy kicsit félénken.
- Nem zavarsz- nyugtattam meg.
- Leülhetek?- kérdezte.
- Persze - ahogy kimondtam már mellettem is ült.
- Edward segíthetek neked a ……tervedben?- kérdezte
reménykedő szemekkel.
- Persze, hogy segíthetsz – mosolyogtam rá.
- Nem veszed tolakodásnak?
- Nem, dehogy. Mindenképp megkértelek volna.
- Köszönöm - és mikor rám nézett, láttam a szemeiben,
hogy nagyon örül.
- Ugyan már!- legyintettem.
- Tényleg köszönöm - mondta és megölelt.
- Alice, valami baj van? - kérdeztem. Alice ilyenkor majd
kicsattan az örömtől, de most olyan, mintha meghatott lenne.
- Semmi, csak örülök, hogy végre te is boldog vagy - felelte
a rá jellemző mosollyal az arcán.
- Én is - mosolyogtam rá. Szeretem a húgomat, ő mindig is
nagyon aggódott értem. Most együtt örül velem a boldogságomnak.


Körülbelül fél óra tervezgetés után megvolt milyenek
lesznek az ékszerek. Mind a kettő nyaklánc lesz.
Bella medálja könnycsepp alakú, elején a címerrel,
hátoldalán pedig az áll majd: ’Örökkön örökké.’
Renesmée egy szív alakú medált kap majd elején a
címerrel. Az övén a felirat így hangzik majd: ’Szeretlek.
Az életemnél is jobban.’ A terveket Alice holnap elviszi
egy ékszerészhez. Ő nagyon izgatott és meg kell hagyni,
én is. Remélem tetszik majd nekik.

3. Kis titok

(Esmé szemszöge)

- Renesmée nincs kedved sétálni egy kicsit?- kérdeztem
unokámtól.
- De igen.- mosolygott rám.
- Vigyázok rá!- intéztem szavaimat fiamékhoz.
- Tudjuk Esmé!- felelte Bella. Ő annyira kedves.
Mindannyiunk életébe fényt hozott, de különösen
Edwardéba.
- Gyere kicsim!- mondtam, mire ő megfogta a kezem és
már mentünk is ki a házból. Mindig is fájt, hogy nem lehettem
anya, de most már itt van nekem Rosalie, Emmett, Alice,
Jasper, Bella és Edward. Így már nem fáj annyira. Most pedig
nagymama lettem. Az unokám Renesmée egy angyal.
- Hová megyünk?- hallottam meg kérdését.
- Egy szép helyre amit nemrég találtam.
- Nagymami valami baj van?
- Nem angyalom. Miért kérdezed?
- Csak mert olyan csendben vagy.
- Elgondolkodtam. Ennyi az egész.
- Értem - mondta.
Megérkeztünk a kis vízeséshez, amit az egyik vadászatom
alkalmával találtam. Mosolyogva figyeltem unokám elképedt
arcát.
- Tetszik?- kérdeztem.
- Ez gyönyörű - mondta még mindig gyönyörködve a látványban.
- Szerintem is az.
Leültünk egy kidőlt fa törzsére és onnan néztük a víz csobogását.
- Eláruljak egy titkot?- kérdeztem pár perc csönd után, izgatottan,
mégis egy kis félelemmel.
- Persze – mondta ás rám emelte kíváncsi szemeit.
- Tudod nemsokára elköltözünk Spokane-be.
- Igen tudom.- felelte mosolyogva.
- Kinéztem egy nagy házat ott nekünk, de szeretném egy
kicsit felújítani - mondtam és vártam a reakcióját.
- Ez nagyszerű ötlet.
- Gondolod?
- Hát persze, én segítek bármiben.- felelte hatalmas
lelkesedéssel.
- Az jó lenne bogaram.- most már én is olyan lelkes voltam,
mint ő.
- De ez miért titok?
- Nem tudom a többiek mit szólnak majd.
- Biztos ők is jó ötletnek tartják majd - bíztatott.
- Remélem…
- Ne aggódj nagymami, én mindenben melletted állok.
- Köszönöm.- megöleltem és ő is szorosan tartott a kis
kezeivel.
- Kérdezhetek valamit?- kérdezte nagyon halkan.
- Kérdezz nyugodtan.
- Ott is lesz saját szobám, mint itt?
Felkacagtam a kérdésén.
- Persze, hogy lesz. Te választhatod ki a színét és be
is rendezheted.
- Komolyan?- kérdezte meglepetten.
- Hát persze.
- Jaj, én úgy örülök - hadarta vidáman.
- Én is - és tényleg örültem, mert az unokám boldog.
- A többieknek mikor mondod el?
- Este, amikor már Carlisle is itthon lesz.- válaszoltam
- Még ő sem tudja?- a hangjából arra következtetek
meglepődött, hogy még a férjemnek sem mondtam el.
- Nem, ez ma jutott az eszembe és még csak te tudod.
Ez a mi kis titkunk, estig ne mond el senkinek, jó?
- Rendben. A mi kis titkunk - és küldött felém egy
cinkos mosolyt, amit nem tudtam nem viszonozni.
- Gyere, ideje visszamennünk - mondtam, mert nem akartam,
hogy aggódjanak a szülei. Ismerve őket azt várják, mikor
érünk haza.
- Menjünk, úgyis ennék egy kis sütit.
- Süssünk?- olyan izgatott lettem. Imádtam neki sütni.
- Igen. Olyan csokisat.
Mivel imádja magát a csokit, a csokis süti a kedvence.
- Amilyet csak akarsz, angyalom - mondtam és elindultunk
vissza a házhoz.

2. Érzelmek

A hazaút gyors volt, mindössze tizenöt perc. Alice és Jasper halkan
beszélgettek. Szerelmem csendben volt. Tudtam miért ilyen
csendes. Nagyon egyszerű volt az oka: már otthon akart lenni.
Megálltam a ház előtt, hogy a többiek kiszállhassanak míg én
beállok a kocsival a garázsba. Mikor beértem a házba az első
amit hallottam ez volt:
- Mami!
A következő pillanatban már szerelmem karjaiban volt a lányunk.
Néhány másodpercig szorosan ölelték egymást. Olyan gyönyörűek
így együtt. Majd Renesmée megszólalt:
- Mami, hol van apu?
- Itt vagyok, kicsim.- mondtam, és már meg is öleltem őket.
- Jaj de jó hogy itthon vagytok, már nagyon hiányoztatok!
- Te is nekünk!- mondtuk egyszerre Bellával, mire mind a
ketten elmosolyodtunk.
Renesmée mindenkinek adott egy puszit míg Bella és én
leültünk a kanapéra. Mikor a többiek fölmentek az emeletre
lányunk odaszaladt és leült közénk, majd mi is megkaptuk
a puszinkat. Így hárman néztük a tévét. Míg Renesmée egy
mesén nevetett, addig a mi szánkara ő csalt mosolyt. Nagyon
szerette a meséket. Amikor már nem érdekelte a tévé
odafordult hozzám és kérlelő szemekkel azt kérdezte:
- Apa zongoráznál nekem egy kicsit?
Amikor így kér valamit pont olyan mint az anyja és
mivel egyiküknek sem tudok ellenállni, meg szívesen is
teszem csak ennyit mondtam:
- Neked bármikor kicsim.
Egy csókot adtam a fejére majd a zongorához ültem.
- Mit szeretnél mit játszak?- kérdeztem, bár sejtettem
a választ.
- A mami dalát!- jött a válasz. Imádja ezt a dalt.
Én mosollyal az arcomon már játszottam is.
Renesmée míg Bella ölébe ült, azt kérdezte:
- Mami, ugye milyen gyönyörű?
- Igen kicsim, gyönyörű.- válaszolta szerelmem
és ahogy nekem is, úgy lányunknak is feltűnt Bella
elérzékenyült hangja.
- Szeretlek mami!- mondta Renesmée.
- Én is szeretlek! Az életemnél is jobban.
És mint egy végszóra, a dal is végetért. Odamentem
hozzájuk és miközben őket öleltem az mondtam:
- Szeretlek titeket! Ti vagytok az életem értelmei!
- Én is szeretlek apu.- mondta lányom.
- Örökkön örökké!- ennyi volt szerelmem válasza.
Megcsókoltam a feleségem, de nem tartott sokáig mert
egy hüppögő hangra lettünk figyelmesek.
- Miért sírsz, tündérem?- kérdezte Bella látva lányunk
könnyes arcát.
- Csak…csak…csak mert annyira szeretlek titeket.
- Jaj kicsim ne sírj!- töröltem le könnyeit mosolyogva.
Annyira aranyos volt, mégis a szívem szorult össze, hogy
sírni látom. Ekkor vettem észre, hogy mindenki lejött
és csöndesen figyelt minket. Kivéve Carlile mert ő
dolgozni volt. Amikor már látták, hogy Renesmée
nem sír, odajöttek mind megölelték és egyszerre
hangzott el mindegyikük szájából:
- Mi is szeretünk Renesmée.
Mire lányom immár mosolyogva válaszolta:
- Én is szeretlek titeket.

1.Mindennapok

Esme a kanapén ült és míg várta hogy családja hazaérjen
Renesmée halk szuszogását hallgatta aki az emeleten aludt.
Izgatott volt, mert ma egy nagyszerű ötlete támadt és
már megszerette volna osztani családjával. Folyton az
járt a fejében:' Vajon mit fognak szólni? '.

(Edward szemszöge)
A testvéreimmel és szerelmemmel a menzán ültünk tálcával
Előttünk, bár sosem ettünk semmit. Alice egy pillanatra a
semmibe révedt, majd egy fülig érő mosoly jelent meg az
arcán. Beleolvastam a gondolataiba és az én szám is mosolyra
görbült. Egymásra néztünk és Alice mosolyogva üzente gondolatban:
'Ne szólj a többieknek!'. Még mindig mosolyogva bólintottam.
Emmett, mint mindig észrevette a mi kis 'beszélgetésünket'.
- Min mosolyogtok? - kérdezte Emmett.
- Csak láttam egy vicces dolgot, de nem fontos. - füllentette Alice.
Emmett csak bólintott és Rosalieval kezdett beszélgetni.
Jasper érezte vidámságunkat, de hallottam a gondolataiban,
hogy tudja, ha Alice akarja úgyis elmondja neki. Szeretem ezt bennük.
Tudják mit érez a másik és mi esne jól neki. Bella is kérdőn nézett
rám, de én egy kis fejrázással tudattam vele, hogy nem fontos.
Kíváncsisága ellenére megajándékozott egy ragyogó mosollyal.
Odahajoltam és a fülébe súgtam:
- Szeretlek!
Mire ő csak annyit válaszolt:
- Én is szeretlek, mindennél jobban!
Mivel a menzán ültünk, csak egy visszafogott csókot nyomtam
ajkaira. Ő már mélyítette volna, de egy pillantással
tudatosítottam benne hogy itt nem lehet. Tudomásul vette,
mégis egy halk sóhaj hagyta el gyönyörű ajkait. Tudtam mit
érez most. Én is szomorú voltam, hogy csak eddig mehettünk el.
Kárpótlásképp a kedvenc féloldalas mosolyával ajándékoztam meg.
Ekkor becsengettek és mindenki ment a saját órájára. Bella és
én a biológia terem felé mentünk. Ez volt az utolsó óránk.
Mint minden közös óránkat ezt is azzal töltöttük, hogy egymást
néztük. Csak akkor fordultunk el egymástól, ha a tanár kérdezett
valamit. Bellával már tökéletesítettük a gondolatolvasást, így
ha valamit akart üzenni gondolatban azt meghallottam, de csak
ha ő is akarja. Most órán csak egy valamit üzent:
’ Hiányzik Renesmée ’. Megszorítottam a kezét jelezve, hogy én is
így érzek. Renesmée. A Mi csodálatos lányunk. Ő egy hatalmas
ajándék nekünk. Gyönyörű, okos, ó és azok a csokoládébarna
szemek. A szemei pont olyanok, mint amilyenek az édesanyjáé,
Belláé voltak még emberként. Renesmée félig ember és félig
vámpír azaz félvér. Bella még ember volt a szülésnél, de csak
úgy menthettük meg ha őt is átváltoztattuk vámpírrá. Én azóta
határtalanul boldog vagyok. Van egy szerető családom, egy
feleségem, aki az életemnél is fontosabb, ahogy a lányunk is,
aki a szemünk fénye. A család minden tagja bármit megtenne
érte. Elmélkedésemből a csengő ragadott ki. Megfogtam
szerelmem kezét és a fülébe súgtam, hogy csak ő hallja:
-Menjünk haza a lányunkhoz!
Egymásra mosolyogtunk és már mentünk is a kocsinkhoz.
Mivel egy kocsiban nem férnénk el mind a hatan , ezért
Alice, Jasper, Bella és én a Volvómmal jártunk, míg Rose és
Emmett , Rosalie BMW-jével járt iskolába. Ez az utolsó
évünk. Hamarosan minden percünket a lányunkkal tölthetjük.