1.Mindennapok

Esme a kanapén ült és míg várta hogy családja hazaérjen
Renesmée halk szuszogását hallgatta aki az emeleten aludt.
Izgatott volt, mert ma egy nagyszerű ötlete támadt és
már megszerette volna osztani családjával. Folyton az
járt a fejében:' Vajon mit fognak szólni? '.

(Edward szemszöge)
A testvéreimmel és szerelmemmel a menzán ültünk tálcával
Előttünk, bár sosem ettünk semmit. Alice egy pillanatra a
semmibe révedt, majd egy fülig érő mosoly jelent meg az
arcán. Beleolvastam a gondolataiba és az én szám is mosolyra
görbült. Egymásra néztünk és Alice mosolyogva üzente gondolatban:
'Ne szólj a többieknek!'. Még mindig mosolyogva bólintottam.
Emmett, mint mindig észrevette a mi kis 'beszélgetésünket'.
- Min mosolyogtok? - kérdezte Emmett.
- Csak láttam egy vicces dolgot, de nem fontos. - füllentette Alice.
Emmett csak bólintott és Rosalieval kezdett beszélgetni.
Jasper érezte vidámságunkat, de hallottam a gondolataiban,
hogy tudja, ha Alice akarja úgyis elmondja neki. Szeretem ezt bennük.
Tudják mit érez a másik és mi esne jól neki. Bella is kérdőn nézett
rám, de én egy kis fejrázással tudattam vele, hogy nem fontos.
Kíváncsisága ellenére megajándékozott egy ragyogó mosollyal.
Odahajoltam és a fülébe súgtam:
- Szeretlek!
Mire ő csak annyit válaszolt:
- Én is szeretlek, mindennél jobban!
Mivel a menzán ültünk, csak egy visszafogott csókot nyomtam
ajkaira. Ő már mélyítette volna, de egy pillantással
tudatosítottam benne hogy itt nem lehet. Tudomásul vette,
mégis egy halk sóhaj hagyta el gyönyörű ajkait. Tudtam mit
érez most. Én is szomorú voltam, hogy csak eddig mehettünk el.
Kárpótlásképp a kedvenc féloldalas mosolyával ajándékoztam meg.
Ekkor becsengettek és mindenki ment a saját órájára. Bella és
én a biológia terem felé mentünk. Ez volt az utolsó óránk.
Mint minden közös óránkat ezt is azzal töltöttük, hogy egymást
néztük. Csak akkor fordultunk el egymástól, ha a tanár kérdezett
valamit. Bellával már tökéletesítettük a gondolatolvasást, így
ha valamit akart üzenni gondolatban azt meghallottam, de csak
ha ő is akarja. Most órán csak egy valamit üzent:
’ Hiányzik Renesmée ’. Megszorítottam a kezét jelezve, hogy én is
így érzek. Renesmée. A Mi csodálatos lányunk. Ő egy hatalmas
ajándék nekünk. Gyönyörű, okos, ó és azok a csokoládébarna
szemek. A szemei pont olyanok, mint amilyenek az édesanyjáé,
Belláé voltak még emberként. Renesmée félig ember és félig
vámpír azaz félvér. Bella még ember volt a szülésnél, de csak
úgy menthettük meg ha őt is átváltoztattuk vámpírrá. Én azóta
határtalanul boldog vagyok. Van egy szerető családom, egy
feleségem, aki az életemnél is fontosabb, ahogy a lányunk is,
aki a szemünk fénye. A család minden tagja bármit megtenne
érte. Elmélkedésemből a csengő ragadott ki. Megfogtam
szerelmem kezét és a fülébe súgtam, hogy csak ő hallja:
-Menjünk haza a lányunkhoz!
Egymásra mosolyogtunk és már mentünk is a kocsinkhoz.
Mivel egy kocsiban nem férnénk el mind a hatan , ezért
Alice, Jasper, Bella és én a Volvómmal jártunk, míg Rose és
Emmett , Rosalie BMW-jével járt iskolába. Ez az utolsó
évünk. Hamarosan minden percünket a lányunkkal tölthetjük.