Segítenek?

(Edward szemszöge)

Reggel elbúcsúztam Bellától és Renesméetől, bár
szörnyen nehezemre esett otthagyni őket. Denverből
egy órája szállt föl a gépünk. A mellkasomban egy
fura szorító érzést érzek, talán ez a fizikai jele mennyire
fáj a lányok hiánya. Annyira szeretem őket, hogy
fizikailag fáj távol lennem tőlük. Ha ők nem lennének
az életem megszűnne. Most Volterrába tartok Carlisleval
és Emmettel a Volturihoz, nem bízunk bennük, de máshoz
nem nagyon fordulhatunk. Remélhetőleg segíteni fognak
és nem próbálnak minket becsapni, de ha megpróbálják
én úgy is hallani fogom. New York-ban átszálltunk a
Rómába tartó gépre. Carlisle gondolatai a találkozó körül
forogtak. Ő bízott benne, hogy tudnak nekünk segíteni vagy
valamilyen megoldást találni a kialakult helyzetre.
Emmett, hát ő Emmett. Szeretné, ha Bella és Renesmée
meggyógyulnának, de ő nem olyan pozitívan gondolkodik,
mint Carlisle. Egy estleges hars gondolata úgy öt percenként
jut eszébe. Mikor már vagy huszadszor gondolt erre
rászóltam:
- Emmett, ez most nem segít.
- Bocsi, tesó. Tudom miért megyünk, de az agyam egy
része mindig egy jó kis körül forog – magyarázta Emmett.
- Minden rendben? – kérdezte apánk.
- Igen, csak Emmett agya bizonyos dolgok körül forog –
meséltem apámnak.
- Emmett, most az a legfontosabb, hogy Bella és Renesmée
meggyógyuljon – nézett Carlisle komolyan öcsémre.
- Tudom – válaszolta és tényleg nem gondolt többet ilyen
dolgokra.
Nem telt bele sok idő és egy női hang arra kért, hogy csatoljuk
be az öveinket, mert hamarosan leszállunk. A reptéren egy bérelt
kocsi várt ránk, természetesen sötétített ablakokkal. Apám vezetett.
Úgy egy órája mehettünk már, mikor megláttuk Volterra
falait. A város annak ellenére, hogy kik vagy inkább mik
lakják gyönyörű. A kocsival leparkoltunk a városon kívül és
gyalog indultunk el az óratoronyhoz. A toronynál mindig van
valaki, aki vigyáz a rendre és alkalmanként fogadja a látogatókat.
Végig az árnyákban maradtunk, nehogy az emberek meglássanak
minket csillogni. A toronyhoz érve már láttuk is, akit kerestünk,
ugyanis Félix már várt ránk.
- Isten hozott Volterrában – köszöntött minket.
- Hello Félix – köszöntem én is.
- Üdvözöllek én Félix – köszönt apám illedelmesen, míg Emmett
csak biccentett.
- Miben segíthetek? – kérdezte.
- Aroval szeretnénk beszélni – válaszoltam.
- Akkor kövessetek – mondta és már el is indult.
Azon a föld alatti csatornán mentünk, amin legutóbb Bellával, amikor
megmentett engem a biztos haláltól. Pár perc alatt a kör alakú
teremben voltunk, ahol a három trónon Aro, Caius és Marcus
ült. Amint megláttak minket Aro elmosolyodott, de volt
valami ami megdöbbentett. Egyikük gondolatait sem
hallottam, sem a három vezetőét, sem a teremben
tartózkodó másik kilenc vámpírét. Biztos találtak valakit,
aki blokkolni tudja a képességemet, de így nem tudom
mi jár a fejükben.
- Carlisle, Edward, Emmett örülök, hogy újra láthatlak
titeket – örvendezett Aro.
- Üdvözlünk Aro – válaszolt apám a köszöntésre.
- Minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdezte Aro.
- Segítségre lenne szükségünk – válaszoltam most én.
- Eláruljátok miben? – kérdezősködött tovább Caius.
- Renesmée megbetegedett és már egy hete nincs
magánál – meséltem el.
- Sajnálattal hallom. Hogy viseli a drága Bella? – tett egy
gyenge kísérletet az együttérzésre Aro.
- Ami azt illeti Bella kómában van – adtam választ a kérdésére.
- Az meg hogy lehet? – láttam arcán a megdöbbenést.
-Renesmée és Bella között olyan erős kapocs van, hogy
Bella ugyanabba az állapotba került, mint lányunk – feleltem
elhallgatva a teljes igazságot.
Nem hiszem, hogy a Volturinak tudnia kéne, hogy egymástól
függenek.
- És mi miben segíthetünk? – kérdezte ellenségesen Caius.
- Reméltük ti esetleg tudtok valamit vagy hallottatok
hasonló esetről.
- Sajnáljuk Edward, mi semmi ilyesmiről nem hallottunk –
válaszolta Aro.
- És ha hallottunk volna, miből gondolod, hogy elmondanánk? –
szegezte nekem a kérdést Caius.
- Hogy lehetsz ilyen? Ő csak egy kislány, aki nevet, játszik és sír
ha rossz kedve van. Aki azt kérdezi:’ Apa zongorázol nekem?’
vagy azt, hogy: ’Mami játszol velem?’. Ő csak egy gyerek.
- Ő egy félvér – sütött Caius hangjából a harag, ahogy ezt kimondta.
- Igen, de akkor is csak egy gyerek, aki senkinek nem ártott –
mondtam én is dühösen.
- Fiam, nyugalom – mondta apám és a vállamra tette a kezét.
- Sajnálom Edward, nem tudunk segíteni – mondta Aro.
- Köszönjük, hogy meghallgattatok – mondta Carlisle.
Elindultunk kifelé és már az ajtónál jártunk, amikor Aro
utánunk szólt:
-Várjatok! Talán…